Immár a negyedik régiót tekintjük át, a lassan ismertté váló rovatunk így újabb állomáshoz érkezett.

Campania területe már bőven az ókor előtt lakott terület volt, a legnagyobb hatást az itt megforduló népek közül a görögök, a föníciaiak (Capri) és a rómaiak gyakorolták a mai régióra, ám a későbbi, középkori és azt követő időszakok sem alakultak történelmi tekintetben érdektelenül.

A XIII. század II. Frigyes (és leszármazottai) uralmáról volt híres, és ahogyan azt már Basilicata történelménél említettük, ő alapította meg az azóta is működő nápolyi egyetemet, mely jó ideje az uralkodó nevét viseli. (II. Frigyes egyébként a korábban alapított bolognai egyetem egy-két nem egyházi szakának elindításánál is bábáskodott, így a kulturális élet az ő uralkodása alatt a jelenlegi Olaszország több pontján is felpezsdült.)

A Hohenstaufen dinasztiát az Anjou-k követték a térségben, akik alapvetően a pápa támogatását élvezték, és szoros kapcsolatokat ápoltak a firenzei ‘bankárokkal’. A Szicíliai Királyság születésekor az alapvető indítóok az Anjou-ellenesség volt a félsziget déli részén, így egész egyszerűen két uralkodót választottak Szicília királyának: volt egy Anjou-uralkodó, (Károly), és választottak egy aragóniai (spanyol) uralkodót, III. (Aragóniai) Pétert, akinek felesége II. Frigyes egyik leszármazottja volt.

III. Aragóniai Péter érkezése Trapani-ba

Aragóniai Péter jelenléte ellenére a területen egészen a XV. századig jelen voltak az Anjou-k, amikor is I. Alfonz spanyol udvarból származó uralkodó ült a nápolyi trónra. Vele együtt érkezett a humanizmus és a reneszánsz a királyi udvarba, ami a kulturális élet színesedését, a művészetek pártolását eredményezte. Így tehát Nápoly és a királyság úgy általában szépen bekapcsolódott az egész Európára jellemző kulturális megújulásba.

Hamarosan a királyság közvetlenül a spanyol uralkodó fennhatósága alá került, alkirályság lett belőle (vicereame), és alkirályt választottak az élére (vicere).

A XVI. században a Lepanto-i csata után, mely definiálta az adriai határokat és véget vetett a török fenyegetésnek, egy nyugalmasabb időszak köszöntött a déli területekre.

A XVIII. század elején, a spanyol örökösödési háborút követően VI. Károly Habsburg uralkodó került a szicíliai/nápolyi trónra. A Habsburg uralom néhány évtizedig tartott, amikor is a Bourbonok következtek. Ebben az időszakban számtalan reform látott napvilágot, és megalapították a Nápolyi Egyetemen belül a világon elsőként a gazdasági szakot (cattedra di commercio e meccanica – 1700-as éveket írunk!)

 1768-ban Ferdinánd nápolyi uralkodó feleségül veszi Mária Terézia lányát, így a dél-olasz területeken a Habsburgok újfent megvetik a lábukat.

1799-ben a nápolyi patrióták kikiáltják a Nápolyi Köztársaságot, azonban ez tiszavirág-életűnek mutatkozott, még ugyanabban az évben visszaállították a Bourbon uralmat – tehát a nápolyi trónon továbbra is jöttek-mentek a különféle dinasztiák képviselői, akik egymással is folyamatosan vetélkedtek a terület feletti uralom megtartásán.

Természetesen Napóleon hatása itt sem maradt el a XIX. század elején, aki Nápoly királyává koronázta Gioacchino Murat-ot. Murat alapvetően modernizálni kívánta a mediterrán területeket, számos reform, fontos építkezés fűződik a nevéhez. (Érdekesség, hogy ebben az időben például a Nápolyi Királyságban lehetőség volt a házasságok felbontására és megjelent a polgári esküvő fogalma is.) 1810-ben megpróbálta Szicíliát Nápolyhoz csatolni, azonban ez akkor még túl korainak bizonyult – tervéről a helyzet nehézségei miatt le kellett mondania.

 Ezután következett a restauráció – azaz a Napóleon előtti állapotok lehetőség szerinti visszaállítása.

Az 1800-as évek második felét korábbi írásainkból már jól ismerhetik az olvasók, hiszen a század közepét jellemző forradalmak és az ország egyesítése nagyon hasonlóan zajlott a többi régióban is. Erről Abruzzo, Basilicata és Calabria kapcsán is szót ejtettünk már.

Jövő héten kulturális és gasztronómia érdekességekből hozunk ízelítőt, tartsanak velünk akkor is!