Toscana

Matera

Uffizi

Le Alpi

Napoli

Pasta italiana

Venezia

Roma

Toscana

Szicília konyhája

Sokat vívódtunk, vajon mi legyen a mai írás tárgya. Vegyük górcső alá az ismert ételeket, vagy hajtsunk rá a kevéssé köztudott dolgokra?

Szicília esetében az előbbinél maradtunk végül. Általában szeretjük azokat a dolgokat megmutatni minden régió kapcsán, amelyek talán nem annyira széles körben ismertek, de valahogy Szicília esetében nem lehet az evidens elemek mellett sem elmenni.

Beszélgessünk egy kicsit ma a cannolo és az arancino kapcsán, amelyek mindegyike tipikus íz, ugyanakkor tényleg megkerülhetetlen is. Az alap kiindulási pontunk az ilovesicilies egyik cikke, amelynek már a legelején arra hívják fel a figyelmet, hogy aki Szicíliába indul, az legalább két héttel az utazás előtt kezdjen brutális diétába, mert innen plusz kilókkal fog hazatérni – ha tetszik, ha nem. A szicíliai kalóriák duplán számítanak, itt aztán olyan finomságokat és ízeket talál az ember, hogy a hízás ténylegesen garantált. Vigyázzunk hát, ha a szigetre indulunk, valószínűleg tanácsos a helyiek jószándékú figyelmeztetését komolyan venni.

És akkor kanyarodjunk rá az első mai kalandunkra, ami a cannolo. Receptet mindenki talál százával a neten, ám egyvalami biztosan nagyon fontos (és ez egy kőkemény szicíliai figyelmeztetés!): soha ne bízz abban, aki csokikrémmel töltött cannolo-val kínál! Ugyanis a cannolo igazi, egyetlen és őseredeti verziója bárány ricottával van töltve, ami édes ízesítésével és magas kalóriatartalmával a diétás gyomornak igazi atomcsapás. Viszont az íze… Hát, azt még egy darabig a kóstolást követően mindenki emlegetni fogja. Semmi kímélet, semmi könnyű íz, semmi vacakolás: ez azonnal látszani fog – de megéri, és Szicíliában eredeti ízt kóstolni kötelező elem. Fogadjuk hát meg a jó tanácsot, készüljünk fel az utazásra gyomor-ügyileg is, és akkor büntetlenül hódolhatunk azoknak az ellenállhatatlan ízeknek, amelyek itt várnak ránk.

Cannolo

Cannolo

Egyébként a cannolo születését igen régre, a IX-XI. század környékére datálják, amikor a sziget arab megszállás alatt állt; és a városokban felállított háremekből indul ki. Sokak szerint a háremek hölgytagjai unalmas perceikben különféle édességek kikísérletezésére adták a fejüket, a ricottás-mézes-mandulás töltelék jellege is az arab befolyásra utal. A cannolo egy – mindenki által másnak látott és mondott – sokszor banán alakúnak nevezett üreges tészta, melyet az édes töltelék tesz igazán különlegessé. A formát tekintve korabeli pletykák a szultán vagy a hárem urának bizonyos fizikai tulajdonságaira is következtettek. Hát, ilyenek a nők, ugye – konyha és szerelem…

Mai történetünk másik eleme az arancino (vagy arancina, attól függően, hogy a szigetnek melyik részén vagyunk épp – a keletibb területeken a hímnemű, a nyugatibbakon a nőnemű megjelölés a gyakoribb). Az arancino az a rizottóból készült, panírozott golyó, amelyet a szicíliaiak nem csak, hogy nem előételnek tartanak, de a főételek egyik királyának. Sokszor olvashatjuk magyar oldalakon, hogy a maradék rizottó egyik klassz felhasználási formája ez – csak formázzunk golyókat, panírozzuk be, kész, mehet az olajba, vacsora tálalva. Na, hát ezt Szicíliában senkinek se meséljük el, mert borzasztó bajba kerülhetünk. Az arancino gyakorlatilag majdnem élőlény, de inkább istenség státuszban van, és szigorú recept alapján készül. A főételek sorában kiemelt helyen áll. Külön főznek hozzá ragut, külön besamelt, külön rizottót, s ezek gondos egyesítéséből származnak a kis, tökéletesre formázott és panírozott labdák, amelyeket végül elénk tálalnak. Az arancino nem játék, komoly ügy Szicíliában – ne vicceljünk ezzel! A fentebb linkelt cikkben még a nálunk is elő-előkerülő Montalbano felügyelőből származó szövegrészlet is feltűnik:

“Adelina ci metteva due jornate sane sane a pripararli. Ne sapeva, a memoria, la ricetta. Il giorno avanti si fa un aggrassato di vitellone e di maiale in parti uguali che deve còciri a foco lentissimo per ore e ore con cipolla, pummadoro, sedano, prezzemolo e basilico. Il giorno appresso si pripara un risotto, quello che chiamano alla milanìsa, (senza zaffirano, pi carità!), lo si versa sopra a una tavola, ci si impastano le ova e lo si fa rifriddàre. Intanto si còcino i pisellini, si fa una besciamella, si riducono a pezzettini ‘na poco di fette di salame e si fa tutta una composta con la carne aggrassata, triturata a mano con la mezzaluna (nenti frullatore, pi carità di Dio!). Il suco della carne s’ammisca col risotto. A questo punto si piglia tanticchia di risotto, s’assistema nel palmo d’una mano fatta a conca, ci si mette dentro quanto un cucchiaio di composta e si copre con dell’altro riso a formare una bella palla. Ogni palla la si fa rotolare nella farina, poi si passa nel bianco d’ovo e nel pane grattato. Doppo, tutti gli arancini s’infilano in una padeddra d’oglio bollente e si fanno friggere fino a quando pigliano un colore d’oro vecchio. Si lasciano scolare sulla carta. E alla fine, ringraziannu u Signiruzzu, si mangiano!”.

 

Az arancino egyébként a sziget egyes részein kúpos formában is elérhető, és az utóbbi időben a tradíciók fellazulását jelzi, hogy az egyik legsikeresebb street-food-ként tartják számon, ami Szicíliát illeti.

Arancini

Arancini

Arancini

Arancini

Reméljük, hogy mai cikkünk azért elindította a fantáziájukat, és adott egy apró lökést ahhoz, hogy Szicília is bekerüljön az utazási listákra – talán nem is legalulra. Jó étvágyat mindenkinek!