Dél-olasz körutam izgalmas állomása volt a Vezúv.

Az a Vezúv, ami elpusztította Pompeit és még néhány környező várost i.sz. 79-ben, s azóta is többször kitört már. A krátere mellett járva néha kénszag érezhető (ezt tanúsíthatom), és előfordul, hogy picit pöfög is. Élő, mélyben mozgó, különleges hely, amelynek meghódítása is szép feladat.

A félelmetes, mégis gyönyörű kráter
Szerkesztőségi fotó

Nagy turistabusszal csak a hegyoldal egy rövidebb szakaszán lehet felmenni – ott kisebb, nyitott buszokba ülve lehet nyáridőben felkapaszkodni mintegy 900 m-ig. Az út néha vicces, néha horrorfilmbe illő – a felfelé kanyargó szerpentint néhol egészen lehetetlen szögben forduló hajtűkanyarok alkotják, ahol – tükör nem lévén – a tempósan haladó buszsofőr dudaszóval jelzi érkezését az esetleg szembejövőknek: itt vagyunk, ugorjon félre most mindenki! Ahogy Anacaprira utazva, úgy a Vezúv felé haladva is hidegvérű és vakmerő sofőrök tapossák a gázt bátran – én 20-szal pöfögtem volna legszívesebben, de ahogy sejteni lehet, nem annyival mentünk…

Tempós séta felfelé a Vezúvra
Szerkesztőségi fotó

A felfelé vezető úton jól látható az 1944-es utolsó kitörés megkövesedett lávafolyama – a fekete kőtengert azóta sem vette még birtokba a növényzet. Itt már nagyjából a régi kráterben haladtunk (cratere – borkeverő edényt jelentett ez régen, a formája miatt kaphatta ezt a nevet a vulkán csúcsán lévő beszakadt rész is), amelyet viszont szép virágos réthez lehet hasonlítani – innen magasodik ki az a csúcs, amely az i.sz. 79-es kitöréskor alakult ki – ez az, ami most látogatható. A vulkánok, különösen a Vezúv egyik érdekes tulajdonsága, hogy ha a kitörése nagyon nagy erejű, akkor új krátert robbanthat magának – s ennélfogva a hegy magassága is változik. Most épp 1280 m.

Virágok a régi kráterben és a felfelé vezető ösvény mentén
Szerkesztőségi fotó

900 méternél van egy parkoló és a bejárat az ösvényhez, amelyen az 1280 m magasságig tartó utat már gyalogszerrel kell megtenni. A nyári melegben a fekete színű homok forró, a zárt cipőbe is bemászik és térdig porosak leszünk – de nem számít, mert közben a látvány ezekről hamar eltereli a figyelmet. Az ösvény mellett vadvirágok nyílnak, s mászás közben az emelkedő okozta erőfeszítést bőven kompenzálja, hogy picit jobbra kitekintve a szemünk elé tárul az egész Nápolyi-öböl – fenomenális, főleg, ha nem túl párás a levegő (ami amúgy elég gyakori arrafelé).

Nápolyi-öböl a Vezúvról
Szerkesztőségi fotó

A kb. 400 m emelkedőt úgy 20 perc alatt meg lehet tenni, s a csúcson egy-két kis árusnál mindenféle lávakőből készült csecsebecsét vásárolhatunk, sőt még a Lacrima Cristinek nevezett helyi bort is megkóstolhatjuk. Aki vevő a giccsre, az lávakővel borított palackban is kérheti (ennek még én is bedőltem, hát ez van).

Miután farkasszemet néztem a kráter belsejével, elkészült egy-két szép fotó és magamba szívtam a hegyi levegőt meg egy kis kéngőzt, lassan lehetett indulni lefelé. Combot tornáztató mutatvány a folyamatos lejtőn ereszkedés, mert végig „fékezni” kell, de azért jópofa is.

Nyakig porosan vártuk a parkolóban a nyitott kisbuszunkat a vagány sofőr hölggyel megérkezni – kicsit tikkadtan, de élményekkel felvértezve bámultuk, hogy abban a pici parkolóban hogyan forognak a különféle rendű, rangú és méretű buszok utasokat hozva-szállítva.

Már írtam a dél-olasz közlekedés kapcsán, hogy nincs rá jobb szó: totál káosz az egész. De valahogy addig-addig forgolódnak, helyezkednek, míg mindenki elindulhat az útjára, legfeljebb csak percekig tartó fennakadások vannak. Magyar szemmel nézve mindig a leglogikátlanabb megoldást választják, de ott valahogy ez a megfelelő, így működik minden – az a hír járja, hogy a városokban is Isten mentsen, hogy rendőr irányítsa a forgalmat, mert azonnal bedugul az összes környező utca. Ha hagyják, hogy a zűrzavaros, ámde szokásos menetrendben folyjon az élet, akkor teljesen érthetetlenül ugyan, de mégis minden szinte zökkenőmentesen alakul. Nápolyban és környékén hatványozottan igaz a mondás: elsőbbséged akkor van, amikor megadják (nem fogják).

A Vezúvról leérve az ember azért más szemmel látja, milyen lehetett itt egy igazi kitörés. Nem állítom, hogy most pontos fogalmam van róla, mi történhetett pl. i.sz. 79-ben szegény pompei néppel, de hogy jobban értem, mint korábban, az egészen biztos. Szegény eltemetett város lakóinak az volt az egyik legnagyobb szerencsétlensége, hogy előttük mintegy 1000 évig nem tört ki a Vezúv, s az akkori megfigyelők kialudt vulkánnak nyilvánították. Lényegében alig volt fogalmuk róla, mi a manó történik – s mire felocsúdtak volna, nyakukba zuhogott a kőeső. Pompeit ugyanis nem a láva öntötte el, elsősorban apró kövekből álló zuhatag fedte be, amely néhány napon keresztül esett a városra és mintegy 6-7 m vastagságban betakarta azt. Lényegében hermetikusan elzárt a kő mindent – ezért is maradt fenn ennyi szépség, amely oxigén jelenléte nélkül konzerválódott, jószerivel az örökkévalóságnak.

Ma már persze folyamatosan figyelik a tudósok és a kutatók a Vezúv tevékenységét, minden rezdülését, ezért vélhetően elég idő lenne a cselekvésre, ha esetleg mozgolódni kezdene. Egy esetleges evakuálást azonban nagyban nehezít, hogy a hegy lábánál élő populáció száma közelíti a 3 milliót (ebből egy bő millió lakossal Nápoly rendelkezik). Az itt élők azonban nem tartanak a hegytől – egy kicsit úgy vannak vele, hogy valamiben meg kell halni. Ha éppen a vulkán által, hát, akkor az a sors keze. (Nápoly környékén amúgy is elég speciális az emberek halálhoz való viszonya, de erről majd még biztos ejtek pár szót később, Nápolyhoz kötődő írásomban.) Érdekes hozzáállás – ám valószínűleg nem csak ettől nyugodtak, hanem az is maradásra készteti őket, hogy a vulkáni talaj elképesztően jó a mezőgazdasági termelés számára – a paradicsom, a szőlő nem véletlenül olyan brutálisan szép és különlegesen jó minőségű arrafelé. Valamit valamiért, ugye.

A lényeg pedig akkor röviden annyi: ha lesz rá érkezésetek, menjetek fel a Vezúvra, jó kis túra, gyönyörű látvány, különleges élmény – igazi itáliai kaland.

Akinek pedig van kedve, tartson velem továbbra is, legközelebb bivaly-lesre megyünk, meg mozzarellázunk egy sort! Jó lesz!

És egy korty Lacrima Cristi – Egészségetekre!
Szerkesztőségi fotó