Középkori jellegét őrző ékszerdoboz Toszkánában – talán ez a legtalálóbb kifejezés San Gimignano-ra.

Ma egy olyan helyre kalandozunk, amely minden Toszkánába látogatónak kötelező program kell legyen. San Gimignano, a ma kb. nyolcezer főt számláló település már az etruszk időkben is lakott volt, az első írásos említése pedig a 900-as évekből származik. Nevét a modenai püspökről kapta.

A XII. században az egyre inkább kiépülő és folyamatosan terjeszkedő település mind nagyobb politikai és gazdasági tényezővé vált. A XII-XIII. században népessége is nőtt, s megindultak azoknak a tornyoknak az építkezései, amelyekből néhányat még ma is láthatunk.

A város fénykorában, ami egyértelműen az 1200-as éveket jelentette, mintegy 72 torony tört az ég felé – egyikük sem lehetett azonban magasabb a városháza tornyánál, ez közigazgatási szabály volt a korban. Nem véletlenül (egy-két arisztokrata család azért csak-csak egy icipicivel magasabbra húzta a sajátját), hiszen a torony a hatalom, erő és a befolyás korabeli szimbólumaként minden család életében központi kérdés volt. Egészen majd egy évszázaddal később indult csak el a torony mellé épített alacsonyabb épületek koncepciója, amikor már az embereknek picivel nagyobb térre volt szükségük. Addig a torony minden funkciót betöltött.

San Gimignano (szerkesztőségi fotó)

Hogy is nézett ki?

Mivel földből, fából, kőből épült, amelyeket mind fel kellett hordani a dombra, amelyen a városka áll, az építkezés nem volt olcsó mulatság. A technológia még tovább emelte az árakat, így csak az igazán tehetőseknek volt tornya – főként a kereskedő és pénzkölcsönző családok (a későbbi bankárok elődjei) engedhették ezt meg maguknak. (Téglát csak egy jó évszázaddal később, az 1300-as évektől használtak.) A tornyok falai mintegy 2 m vastagok voltak, így nem csoda, hogy nyáron jó hűvöset tartottak, télen pedig nem engedték ki a meleget. A toronyban nagyon pici alapterületű, max. néhány négyzetméteres helyiségek voltak. Alulról felfelé haladva a bolt (vagy a család munkájához szükséges helyiség) kapott helyet, fentebb a hálószobák, s legfelül pedig a konyha. Ha belegondolunk, teljesen praktikus és biztonságos kialakítás – ugyanis a konyhánál elő-előfordulhatott véletlen tűz, így a bent lakók biztonsággal kimenekülhettek, ha bármilyen nem kívánt esemény történt.

A város az 1200-as években még büszkén tartotta önállóságát, azonban a következő évszázad számos bonyodalmat hozott. Egyrészt a XIV. század közepén Firenze környékén tomboló pestisjárvány San Gimignano lakosságát is megtizedelte, majd nem sokkal később önállóságát is elveszítette a terjeszkedő Firenzével szemben, így fénykorának leáldozott.

Ezt követően sem a lakosság számában, sem pedig gazdasági-politikai jelentőségben nem érte el azt a zenitet, amelyen a XIV. század majd’ közepéig járt.

San Gimignano – főtér szökőkúttal (szerkesztőségi fotó)

Idővel a tornyok egy része ledőlt, leomlott, vagy alacsonyabbra vették, így 1580 körül a feljegyzések szerint már csak 25 torony állt, amelyekből ma 12-14 látható még – ám így is nagyon impozáns jelenség a domb tetején álló kisváros, amely kilométerekről látható és amelyet sokan csak ’a középkori Manhattan’-nek hívnak.

A II. világháborúban nagyon komoly bombázást szenvedett el az szövetségesek részéről, mintegy tíz napig volt céltáblája a támadásoknak, ami nagyon súlyos károkat okozott.

Mivel azonban a város fejlődése a XIV. században megállt, s elnéptelenedésnek indult, kevesen és keveset foglalkoztak vele, ma mi jól láthatjuk, hogyan nézett ki egy igazi olasz kisváros az 1200-as években, ami a világon azért egyedülálló dolog. Nem véletlen, hogy San Gimignano 1990 óta a Világörökség része.

Kis terei, dómja és számos picike temploma egy másik alkalom témája lesz majd.

San Gimignano – főtér (szerkesztőségi fotó)

Az odalátogatóknak annyi jószándékú információval szolgálhatunk, hogy – mivel népszerű célpontról van szó – az egy négyzetméterre jutó turisták száma rengeteg, így aki főszezonban, vagy annak környékén indul, készüljön fel lélekben az utcákon hömpölygő embertömegre, akik az épületek aljában végestelen végig húzódó apró üzletek küszöbén egymás sarkát tapossák.

Szuvenír nélkül senki sem távozik, ez biztos, de fontosabb, hogy ha nyitott szemmel járunk, s nézünk, bámulunk felfelé jó sokat, örökre a retinánkba ég San Gimignano. Jó utat!