Róma és a bor
Bárhová is utazzunk Olaszországban, az adott régió borait megkóstolni kötelező kör.
Én imádom, amikor az ember be tud ülni egy pici, eldugott étterembe, ahol a finom ebéd vagy vacsora mellé meg lehet inni egy pohár helyi bort. Jellegzetessége is amúgy az olasz éttermeknek, hogy kínálatukban előnyben részesítik a környéken dolgozó borászok nedűit, még akkor is, ha csak keveset termelnek – ha azt a szokásos jó minőségben teszik. Ezeket a borokat általában nem flancos palackokban, agyontervezett címkéjű üvegekben teszik elénk, hanem attól függően, hogy mennyit innánk, olyan méretű üvegkancsókban teszik az asztalunkra. És mindig nagyon finom!
Nyilván ehhez hozzájárul az ember felfokozott lelkesedése önmagában amiatt, hogy Olaszországban van épp, de szerintem abban megállapodhatunk, hogy az olaszok a borral nem viccelnek. Nem vicceltek vele már az ókori Róma idején sem, amikor egy-egy vacsorán rendszeresen és alaposan elszaladt a vendégekkel a ló, és a hajnalig tartó mulatozás főszereplője éppen ez az ital volt. Sőt azt sem állíthatjuk, hogy a történelem során bármikor csökkent volna ennek az italnak a szerepe a gasztronómiában. Mindig is az éttermek, trattoriák és osteriák kínálatának fontos eleme volt a bor, a társadalmi érintkezés, a szociális kapcsolatok ápolásának szinte egyik eszköze.
Nem csoda, hogy a pápák is egyre nagyobb érdeklődéssel tekintettek rá – egyrészt mert ők is emberek, hát szerették (vagy akár szeretik) a bort. Másrészt nem utolsó szempont volt az Egyház által a borra kivetett adó sem, amelynek pedig vitathatatlan előnye volt a mindenkori pápai kincstár gyarapítása. Az adóval azonban nem csak a beáramló pénz megszerzése volt a cél: egy kicsit moderáltabb fogyasztásra sarkallta a népeket, és megpróbált ellentartani a csalásnak is. Ugyanis a bort mérő intézmények előszeretettel töltöttek a literes, terrakotta vagy fém kancsókba akár egy ujjnyival kevesebbet is, spórolva egy kicsit a felszolgált mennyiségen.
Ez a vendéglátói trükk sem működött azonban sokáig: már V. Sixtus pápa idején felmerült kérdésként, hogy vajon mit lehet ez ellen tenni. Meg is született az ötlet: a bort üveg kancsókba kellett tölteni, így a vendég meggyőződhetett róla, hogy nem spórolta ki a bor egy kis részét a kancsóból a furfangos vendéglős. A szabályt 1588-tól kellett betartani a fogadósoknak ill. minden, bort kimérő helynek. Az üveg kancsók pedig aztán idővel a méretüknek megfelelő neveket is kaptak (l: alább), amelyek egészen máig használatban vannak – én pl. Toszkánában vagy épp Velence környékén is hallottam már használni ezeket a kifejezéseket az elmúlt évek során.