Akár Leonardo, akár más reneszánsz művészek munkáit nézzük, láthatóvá válik a haj ábrázolásának változása a reneszánsz idején.

Amíg korábban a képzőművészetben a haj kevéssé kidolgozottan, vagy rejtve jelent meg, addig a reneszánszban már egy egyre népszerűbb részlete lett a festményeknek. Nemrégiben rábukkantam egy tanulmányra, amelyet Emanuele Lugli, amerikai, angol és olasz egyetemeken tanító művészettörténész professzor írt „Leonardo and the Hair Makers” címmel. Ebből osztanék meg néhány információ-morzsát, amelyek szerintem kifejezetten érdekesek.

Kis előzmény mindehhez: a hajat a középkorban és kora reneszánsz idején felesleges, holt dolognak tartották, így az egyház és a társadalom szemében a hajviselet fontossága egy szemöldökráncoló dolognak számított. Ugyanakkor már a 14. század környékén az egyre növekvő arisztokrácia körében a hölgyek a különféle fonatok, pántok, fátylak mellett hatalmas díszített hajtűkkel és ékkövekkel készíttettek maguknak látványos frizurákat. Ez az egyház szemében visszatetszést keltett, az egyik, Giordano da Pisa-tól fennmaradt prédikációban arról is szó esik, hogy a gazdag férfiaknak nem lenne szabad efféle hiú megjelenést engedélyezni a feleségeiknek – lelkük elvesztésével fenyegette őket. Az 1300-as évek közepétől a hajpántok és díszek miatt Firenzében a hiú asszonyokra még adót is kivetettek! (Kicsit hasonló a helyzet, mint később Velencében, a parókákkal volt.) Mindezt pedig úgy, hogy az 1400-as évek Firenzéjében már egy egész céh tagsága foglalkozott tiarák, hajdíszek készítésével, és voltak egyúttal haj-stylist-ok is. Őrület, nem?

Nos, ebben a környezetben – és a későbbi évszázadokban folytatódva – jelent meg az igény arra, hogy a nemesek által rendelt portrékon ezek a részletek is teljes pompájukban jelenjenek meg. A művészi technika és a változó divat tehát szinte egyidőben mozdult ebbe az irányba, nevezetesen: a haj ábrázolásának kidolgozottsága látványos változáson ment keresztül a kora reneszánsz idején.

Amikor a reneszánszról esik szó, igen gyakran említi minden művészeti forrás a Giorgio Vasari által írt életrajz-gyűjteményt a reneszánsz jelentős művészeiről. Ebben arról is szó esik, hogy Perugino, a festő maga készítette felesége hajviseletét, és a képek tanúbizonysága szerint ebben elég gyakorlott volt. A másik érdekesség, hogy Domenico Ghirlandaio (eredeti nevén: Domenico di Tommaso Curradi di Doffo Bigordi) művésznevét apjától kapta, mert gyakran készített arany, ezüst hajpántokat (azaz ’ghirlandokat’). Mókás, nem?

Giorgio Vasari – Le Vite – Forrás ibs.it

A mai műértők már úgy tartják, hogy a haj festésének módja felfedheti a festő személyét, hiszen annyira egyedi és olyan pontosan utal az elkészítőjére, akár a rajzolás stílusa – ez utóbbit pedig szinte ujjlenyomat-szerű fontossággal kezelik. Plusz, azzal, hogy a megfigyelések szerint a hajviselet ábrázolása korról-korra változott, ahogy a divat is, maga a hajviselet utalhat a kép keletkezésének idejére is. Mennyi apróság van, amelyre nem is gondolunk, mégis sokban segíti a művészettörténészek munkáját!

Egyébként a divat a hajra vonatkozóan olyannyira fontos volt, hogy különféle leiratok készültek arról, hogyan kell kezelni, mikor mosni, hogyan illatosítani, milyen gyakran fésülni. Az egyik ilyen kis könyv címe: Libro delle segrete cose delle donne, azaz a Nők titkos kis dolgainak könyve – a linkre kattintva ebbe még bele is lapozhatunk.

Túl azon, hogy az egyik központja Firenzében a haj gyönyörű ábrázolásának Verrocchio műhelye volt – az a műhely, amelyben Leonardo da Vinci 12 évet töltött el – a reneszánsz másik brutálisan jó haj- és frizurafestője Botticelli lett. Gondoljunk a Vénusz születésére, vagy a Tavaszra – mindegyik nőnek elképesztően szép, hosszú, szőke fürtöket varázsolt a vászonra. Ez persze Leonardo munkáira is hatással volt. Milánóban töltött éveire, melyeket 1482-től számolunk, sok firenzei rajzát vitte magával, amelyen a korabeli divat szerinti szép frizurákat vázolta fel.

Botticelli – Primavera

Azért kis szelete a művészi féltékenységnek is felmerül a két festő viszonylatában, akik úgy tudjuk, személyesen is ismerték egymást. Leonardónak muszáj volt valamibe belekötnie, ám ez a haj nem lehetett, lévén, hogy Botticelli annak ábrázolását tökélyre vitte. Így hát későbbi írásaiban Leonardo da Vinci inkább Botticelli figuráinak arányait, és a tájképi háttereknél mutatott hanyagságát firkálta meg. Hát, ennyi baja legyen egy Botticelli festménynek, én ugyan nem bánom! Egyetértenek?

Botticelli – Venere – részlet

Nos, Leonardo, bár nyilván tehetséggel festett hajat és különös hajviseletet is, azért egyúttal kritikát is megfogalmazott erről: szerinte ugyanis a szépséget ábrázolni, akár érzéseket, vágyat kelteni egy szép arccal sokkal elegánsabb, mint hatalmas, fejre tornyozott frizurákat, vagy lelógó, hosszú, szélben himbálózó tincseket festeni. Ezek ugyanis elvonják a figyelmet a beszédes szemektől vagy a szép arcéltől.

Az 1500-as évekre pedig a divat is fordult. Az egyház folyamatos kritikái is hatással lehettek arra, hogy a 16. században már a nem mindennapi hajviseletek inkább váltak a prostituáltak és csábítók eszközeivé, semmint a divatos megjelenésé. Egyes korabeli, pedagógiai dokumentumok szerint már a szülőket is arra intették, tartsák távol a gyerekeiket az ilyen nőktől.

A hajhoz érdekes módon századokon át fura viszonya volt az emberiségnek. Mivel holt anyagnak, a test által kiválasztott excrementumnak tartották, sokszor idegenkedtek tőle. A korábbi századok kevéssé kifinomult higiéniai viszonyai a hajkoronák parazita lakóinak is eléggé kedveztek. Egy Arisztotelészt követő, 13. századi író, Albertus Magnus konkrétan a hajviselet és a szexuális aktivitás között vont párhuzamot. Mivel úgy tartották, hogy a haj a mirigyek kiválasztódása nyomán képződik valahogyan (és az agyat tartották a legnagyobb mirigynek…), jól láthatónak tartották első blikkre, hogy kivel mi a helyzet. A dús, kócos hajkorona szexuális inaktivitásra utalt – a szex elvonja a nedveket a testtől; ha valaki inaktív szexuálisan, akkor van elég testnedve jókora kóctengert növeszteni. A kopasz emberek ennek megfelelően szex-őrültnek számítottak, de hajtalanok lehettek a szörnyen bátor harcosok, akik születésüktől kezdve nedv-hiánnyal éltek (?), és azok az idősek is megkopaszodtak, akiknek a teste és mirigyei már a koruknál fogva nem működtek tökéletesen, így elhagyták a hajukat, ahogy a fák hullatják a levelüket télen. Hát, érdekes koncepció…

Gondolták volna, hogy néhány hajszálból ilyen fura dolgok derülhetnek ki a művészetek vonatkozásában? Ma megint okosabbak lettünk, Emanuele Lugli művészettörténész professzor jóvoltából.