Nemrégi írtam Niccolò Niccoliról, a humanista könyvrajongóról, akinek barátjával ismerkedünk a mai cikkben.

Poggio Bracciolini (1380-1459) egy igen sokoldalú figurája volt a firenzei humanista korszaknak, hiszen íróként, tudósként és még történészként is emlékszik rá az utókor. Ő is Firenzéből – pontosabban egy közeli kis falucskából – származott, és bár nem volt nemesi származású (az apja patikus volt), mégis sikerült élesen vágó eszével elérnie, hogy felvegyék az épp akkoriban alapított firenzei egyetemre (Studio Fiorentino), amelynek a már Niccoli kapcsán is említett Cosimo de’ Medici volt az egyik fő támogatója.

Bracciolini arcképe a Vatikáni Apostoli Könyvtárban őrzött kéziratról
Forrás: wikipédia

Poggio jogot tanult, és jó érzékkel helyezkedett a közigazgatás világában. Mivel jó képességei kiváló állásokhoz juttatták hozzá, nem élt éppen rosszul. Anyagilag sem szűkölködött és a csinos nők társaságát is igencsak kedvelte. A sok válogatás miatt aztán nem is kapkodta el a nősülést, már túl volt élete derekán, amikor egy hamvas 18 éves lány mellett cövekelt le végül. Törvényes és törvénytelen gyermekeinek száma úgy húsz körül mozoghatott, nem mondhatjuk tehát, hogy vesztegette volna az idejét. A vég nélküli csajozás mellett aztán valahogy a tudományokra is szorított időt – nem csak az állami hivatalokat töltötte be legjobb tudása szerint, de még a Niccoli-féle könyvvadász megbízásokat is teljesíteni tudta. Úgy hírlik, egészen a mai Németország, Franciaország és Svájc területein is kutatott ritka kéziratok után. Mindenféle kolostorba bekönyörögte magát, hátha rábukkan egy olyan könyvtárra, ami Niccolit is érdeklő darabokat rejt: ekkor aztán a kis erszénye segítségével meggyőzte a szerzeteseket, hogy nekik azokra nincs is igazán szükségük, és rábeszélte őket az eladásra. Niccoli egy szuper-tehetséges ügynökre talált Poggio Bracciolini személyében.

Poggio Bracciolini Firenze történelméről írott könyvének egy lapja
Historia Florentina (1478)

A humanista író tolla alól aztán számtalan esszé, filozófia és teológiai témájú írás is kikerült, amelyekkel a kor kiemelkedő művészei közé írta be magát (szó szerint és átvitt értelemben is). Némely kiadványában erősen szatirikus hangnemet üt meg, de ránk maradt még Liber Facetiarum vagy Facetiae címmel is ismert kis adoma-kollekciója, amelyben zömmel sikamlós, a korban igencsak illetlennek vagy pirulásra okot adónak tartott történetecskék szerepelnek. Az itteni kis sztorik elég jól rímelnek a női társaságot habzsoló tudós életére – néhány kortársa kifejezetten romlott alaknak tartotta emiatt. Nem hiszem, hogy emiatt álmatlan éjszakái lettek volna. A kötet egyébként a 20. század első felében, úgy 1936 körül magyar nyelven is megjelent – Pajkos történetek címmel. (Pécsieknek, Pécs környékieknek mondom, hogy a Tudásközpont raktárában lapul egy kölcsönözhető példány!)

Az író, aki másolni sem volt rest, ha meg nem szerezhető kötetre bukkant, szintén kialakította saját, gyors és gördülékeny, de igencsak könnyen olvasható folyóírását, amelyet később a „római” betűtípusnak neveztek. Úgy hírlik, Cosimo de’ Medicinek annyira megtetszett ez a szép, szabályos, amúgy 11. századi karoling írásmódra hajazó betűvetés, hogy azt akarta, minden könyve ezzel a kézírással legyen másolva. Niccoli tehát a későbbi kurzív (olasz, dőlt vagy Italic, ahogyan ma ismerjük) betűtípus alapjait tette le a majdan induló nyomtatáshoz, Bracciolini pedig a római változatot honosította meg.

Poggio Bracciolini, a tudós könyvvadász méltó módon emelkedik ki a humanista művészek közül – Niccolò Niccolival közösen pedig egy tényleg szenzációs könyvtár alapjait tudták lefektetni. Milyen jó, hogy egy városban és egy időben élt ez a két zseni!