Nápoly – az igazi olasz káosz 2.
Ha már Nápoly, akkor a számtalan sok templom közül álljon itt még egy, mielőtt továbbmegyünk a város utcáin.
Ha kilépünk a Santa Chiara bazilikából, s enyhén balra indulunk a Piazza Gesú Nuovo nevű tér felé, ott találjuk az azonos nevű templomot, amelyet tüskös homlokzatáról nagyon hamar felismerünk. A kifelé mutató kis kőpiramisok egyébként a velencei reneszánsz jellegzetességei! Annyira speciális ez az épület, hogy 1977-1984-ig a tízezer lírás bankón ezt az épületet ábrázolták.
A templom nem csak fura homlokzatáról ismert (a Sanseverino palota homlokzata volt eredetileg), hanem Giuseppe Moscati kápolnájáról is, ami a templom jobb hajójában található. Moscati (1880-1927) biokémikus volt valójában, orvosként dolgozott 1903-tól. A szegények doktorának is hívták, ugyanis mindenki fordulhatott hozzá a panaszaival, senkit soha el nem küldött, senkitől el nem fordult. Ellenszolgáltatás nélkül segített, sőt sokszor saját pénztárcáját sem kímélte, ha egy éhes, beteg rászorulóval találkozott. 1911-ben a nápolyi kolerajárvány idején is kivette a részét a betegség elleni harcból – egyszóval a város igazi jótevője volt.
Nem sokkal 1927-ben bekövetkezett halála után maradványait a Gesú Nuovo néven megismert templomba szállították, ahol azóta is egy kápolna őrzi az emlékét. Ne hagyjátok ki ezt sem a szép nápolyi látnivalók közül!
A Piazza Gesú Nuovoról aztán hozzám hasonlóan induljatok el a kikötő irányába, mert még számtalan szépség és érdekesség vár!
Nápoly pici boltokkal és éttermekkel bőven ellátott utcáin sétáljunk le a kikötő irányába, ahol – miután elhagytunk egy-két, a négysávos út mellett álló narancsfát (ez a mi szemünknek nagyon szokatlan), leérünk a Castel Nuovo-ig. Ez az öt testes henger alakú bástyából álló erődítmény az 1200-as években épült, azóta dísze, éke a nápolyi kikötőnek. Most a nápolyi rendőrség központi épülete – nem csodálom különösebben, hogy beköltöztek ide. Érdekessége ennek a kastélynak, hogy a nápolyi királyi rezidenciák egyike volt ez, ahol illusztris vendégeket is fogadtak annak idején, így töltött el pár éjszakát a falai között Dante, Petrarca vagy épp Giotto is. Ha ezek a falak mesélni tudnának!
A part mentén kanyarogva aztán vethetünk egy pillantást a Castel Nuovo közelében található királyi palotára (Palazzo Reale), amelynek belső tereivel most nem volt idő foglalkozni, de majd egyszer az is sorra kerül. Azért megmutatom, hogy néz ki belülről ez az épület:
Innen már nincs messze az I. Umberto király nevét viselő pláza sem, ami lényegében a milánói Vittorio Emanuele hasonmása. Ha megnézitek a fotót, akkor egyből megértitek, miért. Középen a padlójára kirakták mozaikkal mind a tizenkét zodiákust, és úgy hírlik, hogy aki a sajátjára áll, és háromszor körbefordul, szerencsés lesz. (Igen, én is ott forogtam az oroszlánon körbe-körbe – ha már turista az ember, legyen talpig az!)
Innen jól látható amúgy a Teatro San Carlo épülete is, ennek történetéről szintén írtam már nektek, idézzétek fel ezt a cikket is. Annak idején érdekes módon épp ennek a színháznak a színpadán bukott meg Enrico Caruso, aki megfogadta, hogy soha többé nem áll közönség elé Nápolyban. Így is lett – a világot viszont keresztbe-kasul meghódította a ma már nevét viselő dallal.
Utolsó állomás a nápolyi villám-programban egy jó kis pizza volt a főtér (Piazza Plebiscito) közelében, épp a méltán híres Gambrinus kávézó mellett. Nápolyban sem a pizza, sem a kávé nem kihagyható, az ízek ott az igaziak, haza ne jöjjön valaki anélkül, hogy megkóstolta volna! 😊
A keményvonalas kávézók kereshetnek cuccumellával készített kávét maguknak, vagy vehetnek egy „caffe sospeso”-t. Hogy ezek mik? Keressétek meg Ciao, Itália! című könyvemben az apró részleteket!
Nos, mindent egybevetve Nápoly rám is nagy hatást gyakorolt, ezért biztosan visszatérek majd. Hát ti?