A reneszánsz vonatkozásában legtöbbször Firenze, az irányzat bölcsője kerül elő. Ez azonban kissé igazságtalan, hiszen – bár tényleg Firenze volt a gyújtópont – más városokban is hatalmasat fejlődött a képzőművészet és nem csak a Mediciek voltak nagylelkű mecénások.

A sorba Milánó városa is könnyedén beilleszthető, ahol a Visconti és Sforza család közötti átmenet volt az egyik emblematikus időszak.

Talán sokan tudjátok történelmi tanulmányaitokból, vagy olvasmányaitokból, hogy Francesco Sforza zsoldosként indította pályafutását. Sikeres katonaként épp az anyagilag legkecsegtetőbb ajánlatot tévő urat szolgálta, miközben másokkal – pont ezen küldetései miatt – szembekerült.

Milánó – Forrás: unsplash – Maria Cappelli

A Milánót uraló Visconti família ura igyekezett a tehetséges katonát magához kötni, amelyhez egyetlen lányát használta fel (szó szerint így ment ez az 1400-as években). Bianca Visconti így lett Francesco Sforza felesége, Sforza pedig az apósa halálát követően Milánó ura. A város idővel el is fogadta uraként azt az embert, aki okos politikájával és jó katonai stratégaként nagyon sokat tett Milánó fejlődéséért.

Túl azon, hogy rendet teremtett a városban, művészetpártolóként tehetségeket vonzott az udvarába, akik a reneszánsz alapozásánál már jelen voltak. A mezőgazdaság fejlesztéséért kiépíttetett egy nagyon komoly öntözőrendszert, amely az ágazatot hosszú időre virágzóvá tette.

Ugyan voltak háborús helyzetek is Francesco Sforza korai milánói éveiben, ám azokat is sikerrel vette. Amikor ugyanis ő került a város élére az addig nem túl erős kezű Viscontiak után, plusz még Firenzével is jó viszonyt ápolt Cosimo de Medicivel való, már-már baráti kapcsolatának hála, Velence aggódni kezdett a félsziget erőviszonyainak lehetséges változásai miatt.

Milánó – Forrás: unsplash – Alex Vasey

Míg tehát Milánó maga mellett tudhatta Firenzét, a Gonzagákat, a Bentivogliókat és a Pápai Államot is, addig Velence igyekezett szövetségesévé tenni a Savoyai dinasztiát, a Nápolyi Királyságot, a franciákat és a német-római császárságot, hogy egy esetleges konfliktus kirobbanásakor ne maradjon magára.

Az aggódó felfegyverkezések aztán persze okoztak is galibát – a két tábor összecsapott egymással. Sforza – hála katonai tapasztalatainak – elsöprő győzelmet aratott és 1454-ben a harcok végén kötötték meg azt a Lodi békét, amellyel a félszigeten egy kb. fél évszázados nyugalom vette kezdetét. Ez a béke pedig kiváló lehetőséget adott a reneszánsz milánói indulásához és gyors felfejlődéséhez.

Sforza tehát – hiába volt elsősorban zsoldos – hamar felnőtt Milánó és környékének irányítási feladataihoz, és túl azon, hogy a bimbózó reneszánsz itáliai születésénél a Mediciek mellett ő is bábáskodott, dinasztiáját megalapozva a milánói mecenatúra első és legfontosabb lépéseit is megtette.

Utódjai idején aztán majd Leonardo da Vinci is jó ideig a városban él és főként hadászati szempontból alkot jelentőset – amellett, hogy még egy színielőadás színpadra vitelében is emlékezetes szerep jut neki. De ez már egy másik sztori.

Egyszóval Milánó sem elhanyagolható a reneszánsz vonatkozásában – ez a kis emlékeztető így talán hiánypótlónak számít.

Francesco Sforza – Forrás: wikipédia