Aki járt már Rómában a Sixtus-kápolnában, egészen bizonyosan megcsodálta Michelangelo freskóit a mennyezeten, de láthatta a főfalon lévő Utolsó ítélet című monumentális munkáját is.

Aki olvasgatott már a témában, azt is tudhatja, hogy a két alkotás nem egyidőben keletkezett, Michelangelo az Utolsó ítéletet az 1530-as években, mintegy negyed évszázaddal a mennyezeti freskók (1508-1512) után készítette el.

Ezen az alkotáson minden apró részlet nagyon fontos, és az összességében vett értelmén túl a részletek önmagukban is sok plusz információt, jelentést hordoznak. Most egy ilyen részlettel foglalkozunk egy picit, ami vicces is, meg érdekes is – és jól mutatja azt a morcos, morgós, nyers stílusú és a bosszútól vissza nem riadó személyiséget, ami Michelangelót jellemezte.

Michelangelo – Giudizio Universale
Fotó: metropolitanmagazine.it

És akkor jöjjön a sztori: annak idején, amikor az Utolsó ítélet készült, III. Pál pápa már nagyon türelmetlen volt, és egyszer csak berobogott a kápolnába, oldalán Biagio da Cesenával, a ceremóniamesterével, hogy megnézzék, meddig szöszöl még a mester ott, azon a jókora falfelületen. Az egyházfő kikérte Cesena véleményét az addig elkészült műről, amit Michelangelo is hallott. A ceremóniamester megfogalmazott néhány sommás kritikát, ami elég érzékenyen érintette a művészt.

Aki tudja, milyen volt Buonarotti mester, azt nem lepi meg, ami ezután következett. A mű további részleteibe ugyanis belekerült egy figura, Minosz királyé, Cesena arcával – csak éppen szamárfüleket kapott, és a mezítelen figura férfiasságára egy épp azt harapó kígyó csimpaszkodott rá. Hát, lehet, hogy az ember egy ekkora mesterrel szemben, mint amilyen Michelangelo volt, bármilyen kritikát megengedhet magának – de akkor készüljön rá, hogy lesz visszavágó!

Cesena ceremóniamester így eléggé pórul járt, s próbálta elérni a pápánál, hogy az festesse át Michelangelóval a „művet”, de süket fülekre talált. Ki tudja, talán a pápa humorérzéke Michelangelóéhoz állt közelebb.

Michelangelo – Giudizio Universale
Fotó: Viaggio Culturali https://www.facebook.com/groups/916511981775334

Később, a tridenti zsinat után az egyház úgy döntött, a mezítelen figurák nem illendőek a felszentelt helyiségekhez, ezért több művet átfestettek – bizony, Michelangelo Utolsó ítéletét is! A „tettes”, akit az egyház felkért az átfestésre, egy híres festő-szobrász volt, Daniele Ricciarelli da Volterra. Mivel ruhadarabokkal fedte el a mezítelenséget (nyilván nadrágokkal elsősorban), ezért e tettéért később a „Braghettone” nevet aggatták rá. Nehéz ezt magyarra fordítani, talán a „Nadrágfestő” áll hozzá legközelebb – a braca szó, amiből kiindul a név, az lényegében a nadrág, hisz épp ezt festett szegény kényszerből mindenhová. Mondhatjuk azt is, hogy az átfestő nem gatyázott sokat, hanem szép (?) mozdulatokkal eltüntette az itt-ott kivillanó intim részeket. Bele se merek gondolni, mennyit dolgoztak utólag a restaurátorok, hogy a sok ráfestéstől aztán megszabadítsák Michelangelo eredeti alkotását, hogy az a régi fényében ragyoghasson – immár gatyák nélkül.

Egyébként a zsinat által megfogalmazott ilyen, meztelenséget elfedni kívánó cél nem csak a freskókat érintette, de a szobrokat is. A Vatikánban ma is számtalan olyan, férfialakot formáló szobor van, amelynek legnemesebb részét egyszerűen levésték vagy rosszabb esetben egy kalapáccsal lecsapták, és a helyére idővel fügefalevél került. Ki gondolta volna, hogy a reneszánsz idején, az 1500-as években, amikor a legnagyobb művészek éltek és alkottak, az egyház ilyen barbár módon cenzúrázta a műveiket!