Kezd körvonalazódni a fejemben egy utazás ötlete – remélem, a következő években sor kerülhet rá.

Raffaello (1483-152) élete, környezete, munkái mindig is izgatták a fantáziámat, és mostanában sokszor eszembe jut, hogy egy „Raffaello nyomában” című útvonalat is lehetne akár tervezni. Ennek három állomást érdemes kicsit hosszasabban szentelni: Urbinót, Firenzét és Rómát.

Raffaello Urbinóban született, ahol édesapja, Giovanni Santi, festőként dolgozott – kisebb-nagyobb megbízásokat kapott az urbinói hercegi udvartól is. Fia, a későbbi sztár-festőművész, 8 évesen veszítette el az édesanyját. Mivel 3 évvel később maga Giovanni Santi is meghalt, Raffaello nagybácsikhoz került, akik gyorsan inasnak adták Pietro Perugino műhelyébe. Jobb helyre nem is igen kerülhetett volna.

Urbino
Photo by Marian Luzi on Unsplash

Ugyan első munkáin még bőven látszik, hogy hol tanult és hogyan szedte fel a mesterséget, azért hamar meglátszott az is, ahogy saját stílusa elkezdett kialakulni – nem sokkal később tehát már nem az ő munkáit hasonlították apjáéhoz vagy Peruginoéhoz, hanem neki lett egyre több követője.

Urbino
Photo by Luca Fantini on Unsplash

Inas évei alatt is vissza-visszatért édesapja műhelyébe és egykori otthona falai között dolgozgatott: tizenéves korában már ő is kapott megbízásokat az urbinói hercegi udvartól. Pár évvel később pedig a hercegségből származó ajánlólevéllel tudott Firenzébe menni, ahol a már művészóriásoknak számító Michelangelo és Leonardo mellett bizonyíthatta, mit is tud. Nem vallott szégyent, pedig biztosan nagy volt rajta a nyomás.

Urbino az itáliai reneszánsznak egyik fellegvára volt, ehhez nemigen fér kétség. A hercegi palota hatalmas épületegyüttese ma is látogatható, ahol számtalan kiállítás kalauzol végig minket ezen a fantasztikusan pezsgő perióduson, a reneszánszon. A hercegség mindig is fontosnak tartotta a művészetek támogatását, így a bőkezű mecenatúra, ami a firenzei Mediciek esetén szinte egyértelmű volt, itt sem számított ismeretlen fogalomnak. Guidobaldo di Montefeltro, Urbino hercege, és Elisabetta Gonzaga, mantovai származású felesége szívesen támogatták a hercegi udvarban megforduló művészeket. Miután az 1500-as évek legelején az akkor már híres művész visszatért a városba egy rövid időre, mindkettejük portréját meg is festette. Elisabettáról készült munkája az egyik legikonikusabb portréja – úgy hírlik, a nemes hölgy írt is néhány jó szót a művész érdekében, amely ajánlólevél aztán kinyitott számára pár fontos ajtót a karrierje során.

Azt már csak az érdekesség kedvéért említem meg, hogy Elisabetta Gonzaga, a mantovai származású, urbinói hercegné igen jó barátságban volt Isabella d’Estével, a sógornőjével. Isabella a ferrarai udvarból származott, és Elisabetta testvérének, Francesco Gonzagának volt a felesége – így ér össze az urbinói-mantovai-ferrarai udvar története a reneszánsz idején. Az pedig már csak a hab a tortán, hogy Elisabetta és Isabella együtt vettek részt Lucrezia Borgia esküvőjén – aki Isabella Alfonso nevű testvéréhez ment hozzá, és az épp regnáló VI. Sándor pápa lánya volt… Azé a VI. Sándoré, aki amúgy Girolamo Savonarolát halálra ítélte az egyházfőt is célzó súlyos bírálatai miatt. Azé a VI. Sándoré, akit II. Gyula követett a pápai trónon, és aki végül Raffaellót Rómába hívta, hogy a lakosztályait freskókkal díszítse.

Na, hát ennyire izgalmas a reneszánsz Itália – olvassatok bele épp ezért Maria Bellonci olasz történész könyveibe is, ahol számos további érdekességre bukkanhattok ebben a témában! (Maria Bellonci – Intim reneszánsz; Budapest, Európa Kiadó, 2000., vagy Maria Bellonci – Lucrezia Borgia; Budapest, Európa Kiadó, 2011.)

Urbino
Photo by Luca Fantini on Unsplash

Firenzei kitérője után II. Gyula pápa Rómába hívta Raffaellót – itt a pápai lakosztály termeinek (Stanze) freskókkal díszítése volt a feladata. Michelangelo még morgolódott is, hogy ilyen feladatokat miért nem rá oszt a pápa – még úgy is, hogy közben ő épp a Szixtusz-kápolna mennyezeti freskóin szorgoskodott épp, tehát volt elég dolga (ez utóbbiról szédületes könyvet olvastam nemrég, ezt is ajánlom mindenki figyelmébe: Ross King – Michelangelo és a Sixtus-kápolna; Park Kiadó, 2015).

Raffaello Rómában töltötte életének utolsó mintegy másfél évtizedét. Ez alatt az idő alatt nem csak a Stanzákat festette ki számos inassal, segítővel, de még arra is maradt ideje, hogy a város ókori emlékeit tanulmányozza vagy néha hazautazzon Urbinóba a házával és családi ügyeivel kapcsolatos tennivalókat intézni. Közben Rómában a vatikáni feladatokon túl egy-két egyéb, amúgy nagy jelentőségű munkát is vállalt (pl. a Chigi-család villáját díszítette keze munkájával). Meg persze úgy hírlik, hogy sokat csajozott is – de ez már egy másik sztori. Lehet, hogy arról is írok majd pár sort, mit szóltok?

Urbino
Photo by Luca Fantini on Unsplash

Raffaello 37 évesen, tragikusan fiatalon távozott az élők sorából, épp születésnapján (április 6.), ami abban az évben ráadásul pont nagypéntek volt. A Pantheonban ravatalozták fel, és eredetileg oda is temették. A világ egy fiatal zsenivel, egy igazi művészóriással lett szegényebb azon a napon. Még az a szerencsénk, hogy számos munkája ránk maradt, 500 év után is őrzi-óvja őket a világ, és nincs is más dolgunk, mint Firenzébe vagy Rómába utazni, hogy ezekből mi is láthassunk végre valamit. Persze, szigorúan csak miután eltöltöttünk néhány napot Urbinóban, Raffaello szülővárosában.

Akkor indulhatunk?