Ross King kanadai szerzőt az elmúlt években fedeztem fel magamnak. Történelmi kötetei közül már az általam először olvasott Brunelleschi kupolája is lenyűgözött (majd írok róla azért), most azonban mást forgatok.

Leonardo da Vinci, a 15-16. századi polihisztor életének egy rövid periódusába, Milánóban töltött éveinek idejére kaphatunk bepillantást Ross King: Leonardo és az utolsó vacsora című kötetéből. A mintegy 340 oldalnyi történetből megtudhatjuk, milyen feladatokat kapott a mester Lodovico (il Moro) Sforzától, Milánó urától a hercegi udvarban. A nagyúr szeretőinek arcképétől kezdve mindenféle termek elegáns, lélegzetelállítóan szép kifestén át egészen udvari mulatságok díszleteinek megtervezéséig sokmindennel foglalkozott Leonardo. Utóbbiak során  nem csak a díszletért, de a színielőadások (mert azok is gyakoriak voltak ám a milánói udvarban!) trükkjeiért, „szemfényvesztéseiért” is ő felelt. Mondanom sem kell, hogy a népek imádták a váratlan tűzcsóvákat, ablaktáblát rengető hanghatásokat, melyeket Leonardo egy-egy ilyen előadáshoz kieszelt, megtervezett és létrehozott.

Itt tervezte a Sforza-lovat, azt a bronz alkotást, amelynek a keletkezési körülményei elég zűrzavarosak voltak – a reneszánsz idején Itália-szerte dúló háborúk sokszor a milánói udvart és közvetve Leonardo munkáját is súlyosan érintették.

Legfontosabb feladatát azonban eddig még nem említettem: a Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumának egyik falán kellett megfestenie az utolsó vacsora témáját. Meglepő, hogy egy nagy tudású, ám a freskókészítésben járatlan művésznek utaltak ki Lodovico Sforza ezt a komoly munkát – ebből is láthatjuk, hogy Leonardo valóban kivívta a milánói herceg bizalmát. Még akkor is, ha néha egyébként (egyes levélrészletek tanúsága szerint) morgolódva közölte urával, hogy ő ilyen-olyan feladatra nincs felkészülve, vagy éppen a folyamatos sürgetések miatt zúgolódott.

Ross King könyvéből megtudhatjuk, hogy a rendelkezésre álló források segítségével hogyan képzelhetjük el a valósághoz talán legközelebbi módon ennek a világhírű freskónak a születési körülményeit.  A szerző leírja nekünk, milyen technikával próbált dolgozni a festő, honnan, hogyan gyűjtötte be a szükséges eszközöket. Kiderül, hogy honnan szerezte az állvány pontos építésének az ötletét; hogyan kerültek a vázlatként készített kartonokról a rajzok a falra; sőt, még arra is fény derül, hogyan és hol keresett modelleket Leonardo az Utolsó vacsorán látható figurákhoz.

Akit érdekel a történelem e szelete, valószínűleg hozzám hasonlóan letehetetlennek érzi majd ezt a kötetet. Úgyhogy mindenkinek szívből ajánlom az elolvasását, s álljon is itt a libri ajánlója erről a klassz könyvről:

Milánó, 1496 – a negyvennégy esztendős Leonardo da Vinci ekkorra már híres arról, hogy elvállalt megbízatásait képtelen teljesíteni. De a Santa Maria delle Grazie-kolostor refektóriumában három év alatt mégiscsak befejezte az Utolsó vacsorát. Ez a freskó közel hét méter széles; Leonardo még soha nem próbálkozott ilyen irdatlan nagy felülettel, sőt a freskófestés bonyolult, fizikailag is embert próbáló technikájában sem volt semmiféle tapasztalata. Az Utolsó vacsora több mint öt évszázad alatt az emberiség egyik legfontosabb és legismertebb művészeti, vallási és kulturális ikonja lett. A művészeti csoda mögött azonban ott húzódik egy valóságos és mélységesen emberi vonulat: Milánó történelmének és Leonardo életének sorsdöntő fontosságú eseményei. Ross King könyve, a Leonardo és az Utolsó vacsora a mester Milánóban töltött öt esztendejét és a világ leghíresebb művészeti alkotásának megszületését eleveníti fel. (libri.hu)

Ross King könyveivel még egészen biztosan foglalkozom itt a honlapon – kövessetek továbbra is, addig pedig olvassátok el ti is ezt a nagyszerű könyvet!