Ízek, illatok Marche tájain
Történelemleckét olvastunk, utaztunk is, ma pedig jön az evés-ivás. Marche és ízei a mai témánk.
Olyan sokszor ejtettünk már szót arról, hogy az olasz konyha híres a sajtokról, szalámikról, a különféle tésztaételekről és a tenger gyümölcseiről. Számtalanszor elmondtuk azt is, hogy Olaszország minden pici lankájának saját bora van, ami legalább egy versenyen legalább egy fontos díjat elnyert, és az ott élők erre a legbüszkébbek. Na, meg persze az édességek, sütik… Nincs is ezzel semmi baj. Legyen így most valami más a témánk. Amit kiböktünk magunknak, az a méz, a szarvasgomba, a (ma oly divatos kifejezéssel élve) kézműves sör és az égetett szeszes italok.
Marche régióban a méznek nagyon nagy hagyománya van. Számtalan étel és édesség ízesítéséhez használják, és nagy gondot fordítanak arra, hogy hogyan lehet minél változatosabban összeállítani egy-egy terület flóráját annak érdekében, hogy változatos ízvilágú, és magas minőségű mézet állíthassanak elő. A mézet legnagyobb mennyiségben termelő városok szövetségbe tömörültek, és minden évben kiosztják a „Premio Qualitá Miele Marchigiano” nevű díjat, amellyel a legjobb mézeket értékelik. A méhészeket szinte művésznek tartják, a tudományát (apicoltura) pedig művészetnek, nem hiába kerül elő a mondás: „Apicoltura nelle Marche: stato dell’arte.”
A másik fontos konyhai alapanyag Marche berkein belül a szarvasgomba. Ennek fehér és fekete verziója ismert, mindkettő található is a régióban. A fehéret tartják értékesebbnek, a lelőhelyek főként a Pesaro és Urbino környéki erdőkben vannak. Természetesen a szarvasgomba termesztésének (tartuficoltura) is megvannak a sarkalatos pontjai, az assam.marche.it oldalán láthatjuk is, mennyire komolyan veszik ezt a mezőgazdasági tevékenységet Olaszországban.
Hát, hogyne lenne a fehér szarvasgombának is egy ünnepnapja? Ahány város a környéken, annyi összejövetel, ami egy-egy étel – jelen esetben a szarvasgomba – körül forog. Nem igazán tudunk úgy Olaszország bármely részére utazni, hogy ne lenne egy kisvárosban épp egy ételhez kapcsolódó fesztivál vagy zenés-táncos mulatság. De hát így édes az élet, nem igaz? Amandolában egyenesen asztali gyémántnak nevezik a fehér szarvasgombát, Sant’Angelo di Vado ugyancsak egy hatalmas nemzeti szintű eseménnyel adózik neki.
Abruzzo-nál már megemlítettük, hogy azért, ha kicsit rejtve is, Olaszországban nem csak a borokat készítik előszeretettel, de jónéhány helyen a söröknek is szép hagyománya van. Manapság igen nagy gyakorisággal használják (ha kell, ha nem) a kézműves jelzőt, ami lassan már inkább pejoratívvá válik, de mivel még ennél jobb kifejezést nem találtak ki rá, így mi is ennek hívjuk azokat a söröket, amelyeket kis mennyiségben, az adott környéken elérhető természetes anyagokat felhasználva készítenek el. A kis sörfőzdék (birrifici) termékeiket a karácsonyi vásárokon, decemberben kínálják leggyakrabban kóstolásra, illetve az ő esetükben is létezik egy fesztivál, ahol megjelenhetnek a termékeikkel: ez a „Festival Nazionale Alogastronomia”, amelyet általában júniusban tartanak meg.
Hogy néhány sörfajtát is megemlítsünk, nézzünk egy rövid kis felsorolást. Apecchio városában a Venere nevű sör hódít, az Amarcord-ot eredetileg Riminiben kezdték készíteni. A Collesi egy szép reklámspottal is megismerhető.
Arcevia a Birrificio dei Castelli hazája, Cantiano pedig a Birra del Catria-nak ad otthont. Urbino közelében Fermignano településen készül a Verziere, és a sor még közel sem teljes. Gondolták volna, hogy ennyi féle-fajta sör készül Olaszországban? Mit nekünk Oktoberfest, nem igaz?
Utolsó etapunk mára a likőrök. Ma alkoholizálunk egy kicsit, reméljük, azért nem bánják.
A Meletti-vel kezdünk, amely egy ánizs (Pimpinella Anisum) alapú likőr, és egy Silvio Meletti nevű úriember kísérletezte ki és tökéletesítette még 1870-ben. Mivel ez a növény kifejezetten Marche területén található, a likőr desztillálása lényegében helyhezkötött, az ánizsmagvakon kívül az ital vizet, cukrot tartalmaz. Ízei szempontjából fontos, hogy 6 hónapig érlelik hordóban, mielőtt palackozásra kerül a sor.
Úgy tűnik, a XIX. század vége alkoholokhoz kapcsolódó találékonyságban nem szenvedett hiányt, ugyanis szintén e tájban, 1868-ban Girolamo Varnelli is megalapította a saját desztillálóját, mely ugyancsak a Marche-ra jellemző sajátosságokra épít. Az alapanyag itt is az ánizs, s bár Girolamo leszármazottai egyszer-kétszer átértelmezték a gyártás-előállítás folyamatát, a likőr a mai napig kapható és kóstolgatható.
Reméljük, hogy a kicsit rendhagyó evés-ivás nem feküdte meg a gyomrukat, és új információkkal is szolgált. Egy biztos: tőlünk nem lesznek másnaposak. Hogy a Meletti és a Varnelli után mi történne, azt pedig most ne firtassuk.