Sokadik cikk-triónknál tartunk már – s megint édességek jönnek szembe velünk!

Minden nemzet őrizget akár népies, régi időkbe visszanyúló, akár friss és modern édességrecepteket repertoárjában. Mi azokat kedveljük leginkább, amelyeknek van egy jó kis sztorija, egy mókás vagy épp szomorú történet, körülmény, amelynek okán megszületett, vagy csak egyszerűen a tradícionális konyhaművészet része, praktikus és gazdaságos szempontok szerint állították össze a gondos kezek.

Az egyik érdekes összetevő, amit Campania területén a cukrászatban gyakran használnak, az a búzadara. Nálunk édesség-fronton talán ennek felhasználása nem annyira elterjedt – a tejbegríz és a császármorzsa mellett hirtelen más nem is jut eszembe -, de ebben a dél-olasz régióban előszeretettel használják az édes nyalánkságokhoz.

Mondunk is mindjárt egy jó kis példát – a sfogliatelle nevű sütit talán sokan ismerik. Én egy toszkán kisváros nápolyi cukrászdájában ettem, ahová az Olaszországban élő, rég látott kedves ismerőseimmel ültem be néhány éve. Nagyon hangulatos, kicsi belső tere van, a pult pedig roskadásig telve olyan színű, formájú és illatú finomságokkal, hogy az ember szó szerint lefagy, s nem tudja, mit válasszon.

A sfogliatelle egy olyan süti, amit egyébként mi is ügyesen elkészíthetünk otthon – ha van hozzá némi türelmünk. Nem épp a legkezdőbbeknek való recept, de én azt hiszem, hamarosan megpróbálkozom vele, hátha sikerül.

Sfogliatelle – Forrás: cocinayvino.com

A története úgy szól, hogy az Amalfi-parton állt az 1600-as években egy hatalmas kolostor, Santa Rosa. Ez az épület egyébként ma már más funkciót tölt be, luxusszálló lett belőle, de a sfogliatelle szempontjából ez mellékes is.

A kolostorban élő apácák rengeteg édességet készítettek úgy általában, azonban egy alkalommal azt látták, hogy rengeteg maradék, tejbe áztatott búzadarájuk van – amit persze nem akartak kidobni. Kevertek hát hozzá mindenféle egyéb, épp kéznél lévő összetevőt, mint amilyen a ricotta, a szárított gyümölcsök, némi cukor, egy kis citromlikőr – és a krémet egy olyan édes tésztába töltötték, amelyből aztán a szerzetesen kapucnijára hajazó formát alakítottak ki. A recept fennmaradt, ám reneszánszát csak az 1800-as években élte, amikor egy nápolyi cukrász kicsit újraértelmezve saját üzletében kezdte kínálni a régi édességet. Formáját inkább kagylóra alakította, és a tölteléket is picit megreformálta – így most létezik a Pasquale Pintauro cukrász-féle cukrászkrémes-meggyes töltelékes recept, ill. az eredeti, csak nápolyinak hívott változat a ricottás-búzadarás töltelékkel. Aki elég gyakorlott a konyhai trükkökben, maga is kitalálhat mindenféle töltelékeket ehhez a hosszú idő alatt elkészülő édességhez – ám ne ijedjünk meg, a hosszú idő nagy része a tészta pihentetése, tehát nem kell vigyázni rá, bármi mást tehetünk közben.

Az alábbi receptet a sobors.hu oldalán találtuk, az összetevőket átemeltük ide, hogy látható legyen, nem bonyolult dologról van szó. Az elkészítés részletes leírása pedig a linkre kattintva elérhető.

A tészta:

• 500gramm liszt
• 1nagy csipet só
• 175milliliter víz
• 25gramm méz
• 150gramm zsír

A töltelék:

• 450milliliter tej
• 100gramm cukor
• 1csipet só
• 150gramm búzadara
• 500gramm ricotta
• 1darab tojás
• 2teáskanál vaníliakivonat
• 1darab narancs héja
• 1teáskanál fahéj

Mindenkinek kellemes sütögetést kívánunk, nyugodtan vágjanak bele egy laza vasárnapon – megéri a finom falatokért!