Ma már szinte hihetetlen, de néhány évtizeddel ezelőtt még komoly harc folyt Olaszországban az analfabétizmus ellen.
Gyakran igyekszünk emlékeztetni olvasóinkat arra, hogy az olasz nyelv atyja Dante, az egyik legnagyobb itáliai költő a középkorból – s aki épp idén 700 éve hunyt el. Ám, ha Dante gyakran szóba is kerül, azért van itt egy másik szereplő a 20. századból, aki fontos állomás, jelentős figura az olasz nyelv életében. Ki is ő?
Az úr nem más, mint Alberto Manzi (1924-1997), író, költő, tanár, rádiós és televíziós személyiség – egy igen sokoldalú pedagógus.
Habár fiatalon még nem a pedagógia kötötte le érdeklődését, később majd’ minden idegszálával efelé fordult. Jó logikai érzékkel és racionális látásmódjával hamar felismerte a 20. század közepének olasz oktatási problémáit, s feltett szándéka volt, hogy az 1950-es években ismert helyzeten változtasson. Ebben az évtizedben ugyanis döbbenetes módon Olaszországban a nők 8%-a és a férfiak mintegy 10%-a még analfabéta volt – tehát x-szel írtak alá minden olyan fontos dokumentumot az életük során, amit amúgy elolvasni sem tudtak.
A II. világháború után, az ’50-es évek gazdasági boom-ja idején már látszott, hogy ezen változtatni szükséges, változtatni kell. Ekkor lépett a színre a háttérben már korábban is ezzel a problémával foglalkozó tanár, Alberto Manzi, aki 1960-68-ig (!) minden nap vacsoraidőben a televízió képernyőjén át tartott lényegében írás- és olvasásórákat főként az idősebb, iskolázatlan réteg számára. Az összesen mintegy 500 részes sorozat címe: Non é mai troppo tardi – azaz: Soha nem késő lett.

A tanítás során ne a ma ismert, klasszikus órákat képzeljük el: Manzi folyton rajzolt, ábrákkal magyarázott, az érdeklődést felkeltve és fenntartva szögezte a tv képernyője elé a tanulni vágyókat. Egyfajta távoktatás volt ez a javából – még Covid se kellett hozzá! A fehér táblára fekete krétával folyamatosan rajzokat gyártó tanár a Rai tv- csatornától még „ing-hozzájárulást” is kapott, lényegében ruhapénzt. S hogy miért? Mert a fekete kréta zsírosan szálló pora úgy beleragadt a fehér ing szövetszálai közé, hogy azt aztán ki nem mosta senki.

Alberto Manzi – Forrás: lua.it

Nos, Manzi tehát éveken keresztül küzdött az analfabétizmus felszámolásáért Olaszországban – és jelentjük, a feladatát teljesítette. Elképesztő eredményeket produkálva a majdnem egy évtizednyi munka nyomán az ’50-es évek keserű helyzete lényeges változáson ment át. Azt is megemlítenénk azonban, hogy Manzi ezt a rendhagyó és fontos feladatot nem csak hazájában, és a televízión át végezte. Már a műsor előtt nyaranta látogatást tett az amazóniai őserdők törzsei között, ahol a nyelv fontosságát hangsúlyozva szintén írásra- olvasásra buzdított, tanított. Ez volt Manzi dzsungel-sulija. Néha egyedül ment, máskor egyetemi diákokkal, megint máskor misszionáriusokkal – kb. 20 éven keresztül minden nyáron. Az írni-olvasni tudókat aztán apróbb mezőgazdasági mini-vállalkozások indítására ösztönözte, kicsit jobban bekapcsolva ezeket a viszonylagos elzártságban élő törzseket a 20. század Dél-Amerikájának életébe.
A sors fintora, hogy – a sikereit megirigyelve, vagy ki tudja miért – néhány év után „guevaristának” minősítették (Che Guevara lázadó követőjének), ami miatt nemkívánatos személlyé nyilvánították Dél-Amerikában. Persze, ahogy ez egy igazi, vérbeli olasz fickótól elvárható, utána ettől még titokban számtalanszor visszatért.

Nem is beszélve arról, hogy az olaszországi sikerek nemzetközi elismertségével a lázadó-vád egy oktatási programban való részvételi meghívássá alakult át. Így esett, hogy Alberto Manzi még kurzust is tartott dél-amerikai pedagógusnak arról, milyen módszerekkel lehet az analfabétizmus ellen küzdeni, esetleg azt felszámolni.
Manzi alakja a 20. században egybeforrt az oktatással, s bár verseskötete is jelent meg, illetve írt népszerű, több nyelvre lefordított rádiójátékokat is, sőt még Pitigliano polgármestere is volt egy rövid ideig, mégis az írás-olvasás területén hozott létre valami korszakalkotót – nem is csoda, hogy Olaszországban számtalan általános iskola viseli a büszkén a nevét.

Alberto Manzi – Forrás: biografieonline.it

Mai világunkban, amikor az online-oktatás már szinte bevett módszerré vált, amikor kurzusok százait végezhetjük a fotelből, ez már nem tűnik akkora dolognak. 60 évvel ezelőtt azonban, amikor még a televíziózás is viszonylag új dolog volt, de a gazdasági boom miatt egyre szélesebb rétegek számára vált elérhetővé, kiváló lehetőségnek kínálkozott egy ilyen kísérletre – amely aztán nem várt pozitív eredményt is hozott. Senki nem számított ekkora sikerre, és nem volt egyértelmű, hogy a népszerűsége az egekbe emelkedik.
Az a technológia (tovább fejlődve az évtizedek során), ami ma már a mindennapjaink része, és teljesen magától értetődik, az az 1960-as évekbeli fapados verziójában is egy merőben új megközelítést adott az oktatásnak, és ahogy említettük, nemzetközi elismertséget hozott a műsor készítőinek.
Szóval, ha Dante az olasz nyelv atyja, akkor Alberto Manzit nyugodtan sorolhatjuk az írást-olvasást közkinccsé tevő gondos nagybácsi szerepébe.

Nézzük is meg egyúttal a vele készült, utolsó interjút!