Egyik kedvenc témánkkal zárjuk ezt a hosszú, nyári hónapot; dialektusok következnek mára. 

A toszkán dialektusnak számtalan verziója van. S mivel a toszkán, azon belül is a firenzei dialektust tekintik a mai standard olasz nyelv alapjának, így ezzel kiemelten érdemes foglalkoznunk. A hozzá kevéssé értők szerint, s ez valóban így van, sok esetben a mai olasz nyelv és a toszkán dialektus megkülönöböztetése nagyon nehéz feladat, szinte lehetetlen.

Ez pedig azért különösen érdekes, mert az egész történet egészen a XIII. századig nyúlik vissza. Ekkor, Dante-val indítva születik meg először az igény arra, hogy legalábbis irodalmi vonalon a nyelv a félszigeten valamiféle egységességet mutasson. Dante a firenzei dialektust vette alapul művei megírásakor, s bár nagyon sok hatás érte őt magát és az írásait, nyelvezetét a szicíliai iskola által, mégis Toszkána lett ennek a nyelvi változásnak a helye.

Dante – Isteni színjáték

(A szicíliai iskola az az irodalmi nyelvezet/nyelvhasználati stílus, amely II. Ferdinánd uralkodó udvarának igényes nyelvét jelentette. Mivel a király igen pezsgő irodalmi élettel rendelkező udvart tartott fenn, hiszen még a francia trubadúrok is megfordultak errefelé, a műveltségre az igazi sokszínűség volt a jellemző (egyébként sokszor kifejezetten kötött szabályrendszerrel, ami a verses alkotások kialakítását illeti). Ez a fajta igényesség gyakorolt hatást Dante-ra is, majd később Petrarca és Boccaccio is követték az ő példáját; sőt aki szemfüles, még Macchiavelli egy-egy művében (A fejedelem) is fellelhet nyelvi elmélkedésekről szóló fejezeteket. – jellemző természetesen, hogy ezek az irodalmárok, tudósok mind-mind Firenze szülöttei.)

Laura és Petrarca

Néhány évszázados, váltakozó nyelvhasználati szokásokat magában hordozó időszak után, az olasz egység kialakulása környékén újfent fontos témává vált a nyelvi egységesség, így hát megint komolyabban kezdtek foglalkozni vele. Itt Alessandro Manzoni nevét emelnénk ki, aki az elsők között írt regényt kifejezetten széles körben az emberek számára – ekkor még az analfabéták aránya igen magas volt, de már magas szinten is belátták, hogy ez ellen célszerű lenne valamit tenni. A regény célja így a szórakoztatás volt, azonban nem aratott osztatlan sikert. Egyrészt sok volt benne a latinizmus, a francia eredetű kifejezés és erős a lombard dialektus. Másrészt épp abban az időszakban született meg például Pinokkió története, ami sokkal inkább sarkallta olvasásra a köznépet, mint Manzoni egyébként ma már széles körben ismert regénye, A jegyesek (I promessi sposi).

Manzoni Firenzébe utazott, ahol hosszabb időt töltött, s látva, hogy az irodalom nyelvi jellemzői milyen fontosak, átírta a regényét, elhagyva belőle a fentebb említett, széles közönség számára nehezítő tényezőket. Közelítve azt a firenzei dialektushoz, egészen más fogadtatást tapasztalt. Manzoni egyébként is aktív támogatója volt a standard olasz nyelvnek, így például az első, olasz egységbeli kormány idején a nyelvoktatás rendszerének kidolgozásában nagyon nagy elánnal vett részt.

S hogy manapság mi újság a toszkán dialektusok háza táján? Hogyan igazodhatunk el ezek útvesztőjében? A következő alkalommal ezt is megbeszéljük, s egyúttal búcsúzunk is majd Toszkánától, hogy egy északi, kisebb régió területére utazzunk.