Már többször említettem mostanában, hogy Velence egyre jobban beette magát az érdeklődésem fókuszába.

Ugyan kicsit más irányban kutakodom, mint amilyen a mai témám, de azért erről úgy gondoltam, hogy jól illene a honlap cikkeinek sorába.

Egy szép tavaszi szokásról írok ma, amit magamban az olasz, vagy még inkább velencei Valentin-napnak neveztem el. A szokás Szent Márknak, a város védőszentjének ünnepéhez kapcsolódik, ami minden évben április 25.

Az esemény lényege, hogy ezen a napon a szerelmes férfiak vörös rózsával lepik meg szívük hölgyét – és természetesen e szokás megszületéséhez egy legenda szolgáltat alapot.

Történt egyszer, úgy kb. a 9. század környékén, hogy a varázslatos szépségű Maria, aki arisztokrata család gyermeke volt, beleszeretett egy szegény származású fiúba, Tancredibe. Ahhoz, hogy Maria apjának szigorú elveit megpuhítsák és az áhított házassághoz az engedélyét megkapják, Tancredi veszélyes vállalkozásra adta a fejét. Katonának állt, hogy Velence védelmében bizonyítsa rátermettségét, és abban a reményben hajózott ki Orlando, Rinaldo és más katonák társaságában, hogy hősként tér vissza, és feleségül veheti az ő Mariáját (akit egyébként tüzes tekintete miatt Vulcanának is neveztek).

Minden jól indult, Tancredi számos sikert könyvelhetett el a mórok ellen vívott csatákban, és hamar híre ment katonai tehetségének, ami felolvasztani látszott az apai szigort. Maria boldogan készülődött szerelme visszatérésére, azonban az utolsó csaták egyikében Tancredi halálos sebet kapott. Kérésére Orlando vitt el egy szál fehér, de Tancredi vérével átitatott, így vörösre vált rózsát a lánynak.

A legenda szerint a lány másnapra belehalt a bánatba, kezei között a rózsát szorongatva.

Szomorú történet, ám a vörös rózsa így vált Velencében a szerelem szimbólumává, amit aztán hagyományként őriznek is a lagúna lakói.

Ennek okán minden évben ezen a napon, április 25-én számtalan vörös rózsa landol a velencei hölgyek kezei között, amelyek az irántuk érzett hódolatról árulkodnak.

S hogy miért lett bòcolo az ünnep neve? Nos, az olaszban a bocciolo bimbót jelent (a rózsára utalva), ennek pedig a velencei dialektusban létező formája a bòcolo.

(a cikk a kép alatt folytatódik!)

De azért itt nem állhatunk meg, van ugyanis egy vidámabb végkifejletű legenda is, amit a velenceiek ugyanúgy a szerelem és a vörös rózsa köré kanyarítanak, csak ez már az április 25-i dátumot is megmagyarázza. Úgyhogy nem marad ma nyitott kérdés.

Sok-sok évszázaddal ezelőtt egy Basilio nevű fickó kapott egy szép tő rózsát díjazásul az erőfeszítéseiért, amelyet Szent Márk testének megszerzésénél és Velencébe szállításánál tanúsított. A rózsát elültette a kertjében, és haláláig minden évben gyönyörködött a csodás piros virágokban. Amikor meghalt, a rózsa épp a két fia által örökölt terület határán állt. Mivel a két fiú között rengeteg ellentét feszült, a rózsa nem virágzott többé. Sok-sok évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a család késői leszármazottai közül egy fiú és egy lány a rózsabokornál találkozott a két telek határán – s ez épp április 25-re esett. Szép szerelem szövődött közöttük, ami idővel a két családot is megbékítette egymással, s láss csodát: a rózsa újra virágba borult. Így lett más módon ugyan, de szintén jelképe a szerelemnek a vörös rózsa. Ez egy kicsit azért vidámabb sztori, ugye?

Mondanunk sem kell, hogy az olaszok szeretnek ünnepelni, és a legkisebb ok is elegendő ahhoz, hogy ezt tökélyre vigyék. Épp ezért például idén egy, a Szent Márk téren tartott megmozduláson a tömeg flash-mob jelleggel, a fejük fölé zöld és piros színű fedést tartva egy óriási vörös rózsát formázott. Ez pedig felülnézetből fantasztikusan szép látványt nyújtott.

Egyszóval mind az olasz kultúra úgy általában, mind pedig Velence telis-tele van legendákkal, szokásokkal, amelyek az év során számos alkalommal biztosítanak jó okot arra, hogy ünnepeljenek, együtt legyenek, jól érezzék magukat és megfeledkezzenek egy kicsit a mindennapok nyűgjeiről. Vajon, hogy csinálják? Ezt kellene talán nekünk is megtanulni.