Kicsit talán szándékosan kerültem a témát eddig, most azonban egy jó apropó kapcsán írnék néhány szót.

Az „Amore per la cultura, la letteratura e la grammatica italiana” FB oldalán nagyon gyakran bukkanok érdekes információkra, így az egyik ilyen írásból szemezgetve nyújtanék át ma egy-két gondolatot.

Az emberiség története során nem a mostani járványhelyzet az első, amivel szembenézünk. Az elmúlt századok sokszor hoztak a nyakunkra különféle nyavalyákat, elég, ha a sokszor vissza-visszatérő pestisre, vagy épp a mintegy 100 évvel ezelőtti spanyolnáthára gondolunk.

Természetesen ezek a hatalmas, az emberek nagyon komoly százalékát súlyosan érintő járványok a művészetben is nyomot hagytak. A festményeken túl az irodalom is számos alkalommal foglalkozott azzal, hogyan zajlik /zajlott egy ilyen járvány, milyen hatása volt az emberekre és az emberi viselkedésre.

Ha ragaszkodunk most egy picit az irodalomhoz, akkor 2+1 dolgot szeretnék megemlíteni, amelyek szépen tükrözik a korszak sajátosságait és az emberek hozzáállását is ezekhez a nehéz időszakokhoz.

Az 1300-as évek igen súlyos pestisjárványa (amely vélhetően szintén a Távol-Keletről indult) egész Európán végigsöpört. A korabeli visszaemlékezések szerint a védtelen (bármilyen orvosság, védőoltás, enyhítő gyógyír nélküli) betegek közül nagyon kevesen élték túl a fertőzést. Ennek tanulságait foglalta össze 10×10 történetben Giovanni Boccaccio, aki egy firenzei nemesség körébe tartozó ifjak csapatát helyezte egy vidéki kúria díszletei közé. A fiatalok elmenekültek a városból a járvány elől, és annak lecsengéséig minden nap különféle történetekkel szórakoztatták magukat és egymást, elűzve a lassan csordogáló időt.

Boccaccio – Decameron
Forrás: amazon.com

Már az ő sorai között is van utalás arra, hogy a betegség súlyossága miatt az emberek eleinte bizalmatlanná, később félelemmel telivé váltak a szociális érintkezés veszélyei miatt – később pedig egyenesen gyűlölködő magatartást váltott ki az életbe való kapaszkodás ösztöne. Szomorú kép, nem igaz?

Pár évszázaddal később, az 1800-as években aztán Manzoni, aki nem tapasztalt meg ilyen szintű betegséghullámot, mégis az 1600-as évek Milánójába helyezte a magyarul is jól ismert regényét, a Jegyeseket (I promessi sposi).

Manzoni – Jegyesek

A sztori szerint Milánót is eléri a 17. századi pestis, amely egészen az 1300-as évektől számítva időről-időre fellángolt. Ugyan az írónak egy ilyen élethelyzetről nem voltak saját bőrén megélt tapasztalatai, mégis jól érzékelteti azt a fajta egymás ellen fordulást, amelyet a betegségtől való félelem gerjesztett az emberekben.

És egy kicsit szerintem ezt látjuk ma is – habár a mi éveinkben a védőoltás relatíve hamar rendelkezésre állt, és van mód a betegség elkerülésére vagy könnyű átvészelésére is, az emberek mégsem változtak. Szinte ugyanazok a viselkedésjegyek, amelyeket már Boccaccio is leírt az 1300-as évekről, jelen vannak a mi mindennapjainkban is.

A bizonytalanság, a betegségtől tartás – vagy a másik oldalon a járvány létezésének és az oltás szükségességének tagadása mind-mind jó ürügy arra, hogy az emberek egymás ellen forduljanak, a téma folyamatos acsarkodásra ad okot.

Szomorú, hogy 700 év alatt nem sikerült semmit sem tanulni – és nemigen fejlődtünk emberségből, emberi viselkedésből sem.

S hogy azért ne kenődjünk el nagyon ezen a dolgon, én melegen ajánlom mindenkinek azt a kiadványt, amelyet a Pécsi Tudományegyetem Italianisztika szakának tanárai, tanulói és lelkes támogatói hoztak össze már a járvány kezdetén – tökéletes időzítéssel.

A címe persze Dekameron lett – ekkora lepattanót nem lehetett kihagyni!

Búslakodás vagy vitatkozás helyett forgassák inkább ezt a fenti linken letölthető könyvet, ami a 21. századi járvány lelki enyhítője lehet!