Az első komoly erőfeszítés a görög művek újraélesztésére a firenzei Camerata-hoz kapcsolódik, ahol az ókori hagyományok felelevenítése volt a hozzáértő műkedvelő „klub” elsődleges célja.

A korszak egyik utolsó zeneszerzője, Monteverdi fontos és meghatározó szereplő volt annak a folyamatnak során, mely végül a ma ismert opera kialakulásához vezetett. Az ő keze alól kikerült Orfeusz volt a stílus fontos jegyeit magán viselő első, mai értelemben is operának tekintett zenemű.

A XVII. századot az opera szempontjából a velencei és nápolyi művészek határozták meg. Velencében leginkább Francesco Cavalli és Antonio Cesti nevét érdemes megemlíteni. Előbbi a velencei Szent Márk Székesegyház karnagya volt, s élete során több mint 40 operát írt. Utóbbi pedig száznál is több művel kottázta be magát a zenetörténelembe, s mindketten külföldön is ismertté tették az olasz operát.

A nápolyi művészek a század második felében alkottak nagyot, s szintén Európa-szerte munkálkodtak a műfaj elterjesztésén.

Kb. egy évszázaddal később az opera hanyatlani kezdett, ezt az 1800-as évek elején Rossini munkája állította meg, s ugyanennek a századnak a végén Verdi keze nyomán virágzott igazán újra.

A XX. század elejének egyik legfontosabb alakja Puccini volt, aki gyakran helyezte szokatlan körülmények közé szereplőit (l.: Pillangókisasszony, mely Japánban; vagy a Bohémélet, mely egy párizsi padlásszobában játszódik).

Az olasz opera XX. századi, mondhatni kortárs zeneszerzője Luciano Berio volt (1925-2003.), kissé elvont művei közül a Passaggio (1963) és az Opera (1970) emelhető ki, mint ismertebb alkotások.