Az olasz állam egységes nyelve a mai Olaszország területén lévő régiók közül Toszkánához köthető. A hivatalos nyelv kialakításakor a toszkán dialektust, ill. annak is firenzei aldialektusát (nyelvjárását) vették alapul, így a ma beszélt, általunk „csak” olasz nyelvként hivatkozott standard olasz a toszkán dialektushoz áll talán legközelebb – ugyanakkor nagyon fontos leszögezni, hogy nem teljesen azonos azzal.

Az újlatin  családba tartozó olasz nyelv dialektusai fejlődésük során kétféle irányt vehettek, attól függően, hogy területileg hol helyezkedtek el.

Ha képzeletben húzunk egy vonalat La Spezia és Rimini városai között (ez olyan, mintha a csizma kiszélesedő szárát vágnánk le), akkor az ettől a vonaltól északra/nyugatra található, korábban önálló nyelvek a nyugati; a vonaltól délre található nyelvek pedig az ún. italo-dalmát vonalon alakultak, változtak.

Ennek megfelelően a mai napig jelentős és nagyon is jellemző különbségek vannak az egyes olasz dialektusok között, a diverzitást a mindennapi ember őrzi is; otthon, szűkebb baráti társaságokban, illetve főként kisebb falvak esetén nagyobb közösségekben is a dialektust lehet hallani, a standard olasz a hivatalok, az iskola, a média nyelve.

S ennek a sokszínűségnek köszönhető az is, hogy bármelyik olasz azonnal meg tudja mondani a másikról, hogy az mely dialektust beszélő területről származik; az alapján, ahogyan a standard olaszt beszéli. Ennek pedig az az oka, hogy minden egyes dialektusnak megvan a saját, igen jellemző hangzókészlete. Erről bővebben a későbbiekben kerül majd szó.

Az utóbbi években azonban – főleg a fiatalok körében – elkezdett kimenni a divatból a dialektusok használata, (nyilván egyszerűbb sok szempontból a köznyelv) így a diverzitás megőrzése egyre nagyobb feladat. Hogy mentsék, ami menthető, a Manchester-i egyetem 2010-ben nyert egy nagyobb pályázati összeget arra, hogy a még meglévő olasz dialektusokat feltérképezze. Ez egy 3 éves projekt, tehát nemrég zárult, s célja, hogy ezek a dialektusok semmiképp se tűnjenek el.