Ha önmagában az olasz nyelvről beszélünk, Európa-szerte mindenki az iskolákban elsajátítható, ún. irodalmi vagy standard olasz nyelvre gondol. De vajon helytálló-e ez ebben a formában?

Hát, bátran kijelenthetjük, hogy ez a tény nem ennyire egyértelmű. Az olasz nyelv számtalan apró építőkőből tevődik össze, s egységességre még csak ne is gondoljunk. Számos honlapon, blogon és a témában publikált cikkben találkozhatunk egészen részletes és főképp érdekes leírással annak kapcsán, hogyan is alakult az évek során az olasz nyelv sorsa.

Olaszország 1861-ben lett egységes állam, azt megelőzően számos – egy-egy nagyobb város köré szerveződött – kisebb állam, királyság létezett ezen a mediterrán területen (Nápolyi királyság, Velencei királyság stb.).

Ennek megfelelően minden kisebb terület – érthető módon – a saját, latinból eredeztetett nyelvét beszélte. Ezek a nyelvek mindössze latin gyökerükben voltak közösek, a nyugat-római birodalom bukását követően azonban önálló utat jártak be fejlődési szempontból, így közöttük lényeges különbségek alakultak ki. Érthető módon minél nagyobb földrajzi távolság volt két, a latinból kialakult nyelv között, annál lényegesebbek voltak az időközben kialakult eltérések.

Éppen ezzel magyarázható az a tény, hogy a mai Olaszország területén élő népcsoportok minél nagyobb távolságra voltak egymástól, annál nagyobb valószínűséggel nem értettek egy kukkot sem a másik beszédéből.

A helyzet az egységes olasz állam megalakulásakor a fent leírt volt. Az egymás meg nem értésének kiküszöbölése megoldásért kiáltott, így értelemszerűen szükség volt egy olyan egységes nyelvre, melynek használatával az újonnan alakult olasz állam területén élő minden polgár szót ért a másikkal.

Hát, ebből a törekvésből alakult ki az az ún. standard olasz nyelv, amelyet azóta is olasz nyelvként hivatkozunk, s amelyet akár nálunk, Magyarországon is megtanulhatunk.