Egészen eddig a dialektusok voltak a témáink így hó végén, de Szardínián ez is másként van. A szárdok saját nyelvvel büszkélkedhetnek. 

Nagyon nehéz dolog belefogni ebbe a témába, mert mind nyelvtörténeti, mind nyelvjárási szempontból annyi érdekes tény kerül előtérbe, hogy nem is tudja az ember, melyik végéről fogja meg. Éppen ezért egy kétrészes cikk lesz ez, egy röpke írásban gyakorlatilag képtelenség a témát megragadni.

Minden a nyelvtörténeti oldal kidomborításával kell, hogy kezdődjék, mert fontos átlátni, hogyan is alakultak ki az újlatin nyelvek (lingue romanze). Mindig, szinte mindenhol azt tanítják, hogy az olasz nyelv a latinból alakult ki. Latin nyelven pedig általában a klasszikus latint (Cicero, Vergilius latinját) értik. Ez ebben a formában nem teljesen állja meg a helyét, ugyanis az újlatin nyelvek egyáltalán nem a klasszikus latinból, hanem annak köznépi, vagy ún. vulgáris változataiból alakultak ki.

Latin felirat a római időkből

Ennek számos oka van, közülük alapvetően két aspektust emelünk ki. Történt ugyanis, hogy a Nyugat-római Birodalom terjeszkedése idején, amikor a latin nyelv hivatalossá vált, egyre komolyabb területeken volt szükség arra, hogy az ott élők a magukévá tegyék a latint, hiszen minden közéleti megmozduláshoz erre volt szükség. A latin kvázi olyan szerepet töltött be, mint manapság az angol. De ahogy az angolnak is van egy ún. simple english verziója, amit szerte az Unióban, vagy inkább a világon használnak (lényegében egy butított változat), a klasszikus latinnal is pont ugyanez történt. A sok-sok, római uralom alá hajtott nép kénytelen volt megtanulni a latint, és itt a hangsúly azon van, hogy több-kevesebb sikerrel.

A két aspektus, amit említeni akartunk, a következő:

• geo-lingvisztikai nézőpont: a birodalom óriási kiterjedése miatt a különféle, uralom alá hajtott népek különféle módokon fogadták be a latint, más-más vulgáris változatai alakultak ki
• szocio-lingvisztikai nézőpont: a különböző társadalmi osztályokba tartozó emberek sem teljesen ugyanúgy sajátították el a latint, itt is számtalan vulgáris verzió jelent meg

A vulgáris latin változatok szolgáltatták tehát az alapját a mai újlatin nyelveknek, amelyek között nem csak az olasz, francia, spanyol, portugál, román nyelvet kell értenünk, de ide tartozik a rétoromán is, a katalán nyelv, a franko-provanszál (amelyet ma javarészt észak-nyugat Olaszországban beszélnek, Valle d’Aosta régióban), az olasz dialektusok java része, a szárd nyelv (hogy témánál maradjunk), és a lista még így sem teljes.

Kalligrafikus írás bibliai részlettel

Sok tudós dolgozik azon, hogy megpróbálja reprodukálni a klasszikus latin kiejtést, amely a vulgáris változatokhoz képest (ezeket beszélték egyébként szerte Európában a középkorban, tehát már az a latin sem állt közel az igazi klasszikushoz!) más lehetett, de számunkra ismeretlen. Ehhez próbálják egyébként többek között segítségül hívni a szárd nyelvet, ugyanis ez a legarchaikusabb újlatin nyelv, ez áll a legközelebb a latinhoz az összes közül.

S hogy mi ennek az oka? Hát, ez megint csak a Nyugat-római Birodalom számlájára írható, ugyanis a birodalom idején a sziget kívül esett az uralkodók érdeklődésén, sokkal inkább használták gettóként, mintsem bevonták volna akár a kereskedelembe, akár a tengeri forgalomba. Mivel fentiek miatt a szárdok nem igazán álltak szoros és rendszeres kapcsolatban más népekkel, az ő nyelvük szenvedte el a legkevesebb külső behatást, ezért mondhatjuk, hogy alapja lehet egy, a régi, akár klasszikus latin nyelvet célzó kutatásnak.

Egy másik alkalommal kitérünk majd arra is, hogy maga az olasz nyelv milyen fejlődési utat járt be a középkortól napjainkig, ami szintén egy nagyívű írás kell, hogy legyen. De mielőtt ebbe belekóstolnánk – talán majd a régiók leírása után – áttekintjük egy laza csuklómozdulattal, hogy a szárd nyelv és annak változatai hogyan viszonyulnak az olaszhoz, mi mindent lehet tudni róluk. Akkor jövő hét kedd, ugye mindenki itt lesz?