A barokk korszak Velencéjét magunk elé képzelve számtalan tornyos, díszes, extravagáns paróka jut eszünkbe óhatatlanul.

Mint minden divatirányzat, a paróka is az önkifejezés egyik eszköze volt. Emellett státusz-szimbólummá is vált idővel – ám amíg a lagúnák városát meghódította, elég sok időnek kellett eltelnie. A parókával szemben ugyanis számos ellenérzés alakult ki már velencei megjelenésének pillanatában, így elterjedése korántsem ment olyan simán, mint azt gondolnánk.

Két dátumot kell megemlítenünk a velencei paróka-sztoriban – a kettő között eltelt időben ez a divat csak kétségbeesetten próbált túlélni.

Parókák a barokk idején

Azt tudjuk, hogy a franciák kezdték terjeszteni ezt a fejdíszt a barokk idején – Velencébe 1668-ban jutott el, egy helyi arisztokrata egy francia követségi látogatásról hozott magával egyet. Amikor vadonatúj parókájával Velencét végigjárta, bizony nem tudott észrevétlen maradni – ám nem is ez volt a cél. Azonban a lelkes ámuldozás helyett szemöldök-felvonás lett a reakció, s ugyan sikerült Scipione Vinciguerra di Collalto-nak, a szóban forgó nemesnek a városi pletyka szárnyára felülni, eredetileg valószínűleg nem ilyen felhanggal képzelte azt el. A parókát a velenceiek igen páváskodó, nem épp szimpatikus kiegészítőnek látták, osztatlan sikert tehát semmiképp nem aratott.

A társadalom több rétege is ellenezte a divat terjedését, más-más okokból.

A papság értelemszerűen a feltűnősködést nem állhatta, a papság és nemesség együtt a paróka álruha-jellegét kritizálta, hiszen nehezebben felismerhetővé tette az azt viselő személyt. Ebben különféle veszélyeket, egymás megtévesztésének lehetőségét látták. Az arisztokrata urak körében pedig egy féltékeny férj tette még népszerűtlenebbé: kijelentette ugyanis, hogy a paróka a rejtőzés lehetőségét is magában hordozza – így a becses feleségek és azok szeretői könnyen elsiklanak a férj vizslató szemei elől. Na, több sem kellett a velencei arisztokráciának – az immár Európában terjedő divatnak 1701-ben még adóval is megpróbáltak gátat szabni.

Barokk paróka – Forrás: Il costume e la moda

A nemesek kevésbé aggódó rétege időközben meglátta, megértette a divatirányzat lényegét. A parókát divatos kiegészítőként és státusz-szimbólumként hordó velenceieket azonban a város parókaellenes képviselői anyagi helyzettől függően kisebb-nagyobb adókkal sújtották, melyeknek éves díjat szabtak. Két dukátnyi „bírságot” jelöltek meg a nemesek és kereskedők számára, egy dukátot kellett fizetniük a műhellyel rendelkező művészeknek, vagy akár iparosoknak – és így tovább. A parókát viselő velenceiekről emiatt listát is vezettek!

Ez a parókaháború tehát lényegében 1668-tól próbált gátat szabni a divatirányzatnak. Az egész butaságnak végül a velencei dózse vetett véget – s itt a második fontos dátumunk: 1709-ben nyilvánosan ő maga is parókában jelent meg, ami megtörte mindenki más ellenállását a kiegészítővel szemben, s a paróka mintegy 40 évvel megjelenése után Velencében is olyan teret hódíthatott, mint a franciáknál.

XIV. Lajos diktálta divat a 17. századból

A parókát persze nem a franciák találták ki, annál jóval régebbi hagyomány ez, egészen az ókori Rómáig, vagy tán még korábbra vezethető vissza. Miután majd’ egy évezredre eltűnt, a szifilisz megjelenése hozta vissza a köztudatba. A betegség 15-16. századi megjelenése sok nem várt, szégyenteljes és látványos tünettel járt, ezek közé tartozott a kopaszság is. A régi hagyományok felelevenedtek tehát – először csak egészségügyi okokból, a tar fejbúb elrejtésére; divatot aztán persze már a franciák csináltak belőle.

Bizarr divat – Forrás: baroque.it

Fontos tudni azt is, hogy ezek a gyakran rizsporral hintett, nemigen tisztított fejdíszek elég sok lakót vonzottak – költözött beléjük tetű, lepke, egyes esetekben és legendák szerint még egér is. Ezek pedig azért éldegéltek a rizsporos parókákban olyan nyugodtan, mert általában órákig tartott a fejdísz felhelyezése. Így gyakran abban is aludt (ülve!) a divatos delikvens, hisz a parókát a lehető legritkábban vették le és tisztították ki. Nesze neked higiénia…

A paróka aztán ahogy jött, úgy ki is kopott a divatból. A 19. században már zömmel a hajhiánnyal küzdők használták – mivel azonban fénykorában néhány intézmény (egyház, katonaság, bíróságok) is fontosságukat hangsúlyozták vele, onnan nehezebben tűnt el – gondoljunk csak az angol bíróságokra, akár napjainkban.