Ma visszakanyarodunk a művészetek irányába és érdekességekről fogunk beszélgetni.

A három nagy reneszánsz művész, Michelangelo, Leonardo és Raffaello vonatkozásában libbentjük fel a fátylat néhány korabeli kulisszatitokról.

Természetesen ezek az ún. „meg nem erősített források”-ból származó információk lesznek, melyeknek nem a tudományos jelentősége számottevő.

A három művész közül Leonardo (1452-1519) volt a legidősebb, aki szolgálójával töltötte a mindennapjait élete utolsó éveiben. Pici távolságtartással, de elismeréssel figyelte a két fiatalabb művész munkáit, ha túl közeli kapcsolatban nem is álltak egymással. Michelangelo (1475-1564) nála bő húsz évvel fiatalabb volt, s ha nem is megannyi területen, de hasonló jelentőségű művésszé vált, mint a nagy előd. Raffaello (1483-1520) legfiatalabbként és a legrövidebb életűként csatlakozik be a két nagyság mellé, így a XVI. század közepén már mindhárom művésztől búcsút vett Firenze.

Talán kevesen tudják – csak, hogy pletykáljunk kicsit -, hogy Michelangelo az erősebbik nem kedvelője volt, és nem vetette meg a jó bort. Még olyan – valószínűleg teljesen alaptalan – vádak is keringenek a neten, hogy a Dávid szobor bal lábszára hosszabb, mint a jobb, így nem teljesen arányos a test. Ezt pedig annak tulajdonítják, hogy Michelangelo a fent említett jó borok hatása alatt is alkotott, ám ilyen időszakokban nem sikerült minden úgy, ahogy azt előre eltervezte. Persze, ez nagy eséllyel csak gonosz találgatás, és viccesen hangzó sztori, hiszen bárki, aki akár csak egy pillantást vet a műveire – laikusként is – láthatja, hogy egy zsenivel van dolgunk.

Michelangelo – David

(Annyit még zárójelben megemlítenénk, ha már a Dávid szóba került, hogy a hatalmas márványtömböt eredetileg nem Michelangelo kezdte életre kelteni, hanem egy Agostino di Duccio nevű művész, aki azonban túl nagynak érezte a feladatot (meg a márványt), és befejezetlenül hagyva a művet átadta azt Michelangelonak. Annak a művésznek, aki egyébként szentül hitte, hogy a kő magában hordozza a művet, a művésznek mindösszesen annyi a feladata, hogy kiszabadítsa azt.)

Michelangelo egyik legfontosabb alkotása értelemszerűen a Sixtus-kápolna dekorációja. Erre a hatalmas munkára az egyháztól kapott megbízást, amelyen a segítő munkásai gyakori cserélgetése mellett is hatalmas tempóban dolgozott. Az említett időszakban Alessandro Borgia lett a pápa, akinek természetesen a vatikáni elődök által preferált dekor nem felelt meg. Így nem csak a kápolna, de a pápai lakrész szobái is sorra kerültek, már ami a felújítást illeti. Ezzel azonban nem Michelangelot, hanem egy picivel fiatalabb művészt bízott meg, aki nem volt más, mint Raffaello. Michelangelo állítólag sérelmezte is, hogy ha már ő ott van, és amúgy is a kápolnán dolgozik, vajon miért kell egy tejfelesszájú feltörekvőt alkalmazni egy ilyen fontos munkára.

Michelangelo – Sixtus-kápolna részlete

Aztán persze (miután valószínűleg kölcsönösen meglesték egymás munkáját) mindketten pontosan tudták, mik a másik erősségei, és miért vannak mindketten a pápai székhely falai között. Raffaello, a fiatalon elhunyt művész, az idősebb mesterhez hasonlóan jó barátságot ápolt a kitűnő olasz borokkal és idejének jelentős részét fordította a szép, fiatal lányok utáni futkosásra, azonban a – már ‘Raffaello-stanza-k” néven futó helységek hatalmas művészi értékéből ez mit sem von le.

S ha másból nem is, a „Scuola di Atene” című festményéből kiderül, hogy mennyire tartotta nagyra Michelangelot, hiszen az a festmény előterében az egyik figura formájában az idősebb művész is jelen van. (Azt a Michelangelot egyébként, akit Leonardo és mások is sokszor némi éllel lisztesmolnárként emlegettek, hiszen a márvány megmunkálása során folyamatosan finom por lepte be az alkotó egész testét.)

Raffaello – Scuola di Atene

Ma jól kipletykáltuk magunkat, így nem kimondottan a szofisztikált részekre helyezve a hangsúlyt megint megtudtunk egy-két érdekes és vicces információt erről a nagyszerű korról és ezekről a nagyszerű művészekről.