Toscana

Matera

Uffizi

Le Alpi

Napoli

Pasta italiana

Venezia

Roma

Toscana

Villantós nápolyi nemesség

Mára egy olyan sztorit hoztam a 18. századból, amit a mai, facebook-on szocializálódott népek megközelíteni sem tudnak.

Mind tudjuk, hogy a mai közösségi médiában mindenki boldog, szép és elégedett a számára mindent megadó élettel – gyönyörű autók, messzi utazások, koccintós-mosolygós fotók mögé vannak bújtatva a szürke hétköznapok.

Na, egyvalamit elárulhatunk: a facebook tökéletességet sugárzó oldalait egy szempillantás alatt állva hagyja az, amit a nápolyi nemesség az 1700-as években művelt.

Akinek volt mit a tejbe aprítani, az fitogtatni is szerette – ez az egész történelem során jól lekövethető jelenség. Nápolyban azonban a nemesség úgy döntött, hogy ezt megpróbálja tökélyre vinni, és volt, akinek ez sikerült is.

Az csak egy része volt ennek a jelenségnek, hogy a nemesség gyakran múlatta nagy társaságban, bankettek, vacsorák, bálak segítségével a lassan poroszkáló időt. Néha ezek az estélyek mintegy 500 főnek adtak helyet és szórakozási lehetőséget – szóval egy rendes dupla-lagzi méretű esemény arrafelé egyáltalán nem ment ritkaságszámba.

Amikor ez már nem volt elég, megindult a versengés: ki ad nagyobb estélyt, kinél fényűzőbbek a körülmények, hol szól tovább a zene, ki nyűgözi le jobban a vendégeit. Felsorolni is lehetetlen, hogy milyen mértékegységekkel mérték a nápolyi elit “menőségét”, és hogyan lehetett az egyre magasabbra kerülő lécet megugrani.

Egy kis tánc – Forrás: Balli che passione blogspot

Mígnem ki nem szólták, hogy a márciusi péntekek legyenek a kocsikázás napjai. A szikrázó napsütésben a nápolyi elit legfajsúlyosabb képviselői – és akik azok akartak lenni – felültek a szépen feldíszített kocsijukra, és kigurultak gyönyörű lovaiknak hála a “Marina”-ra, ami akkor a város széles tengerparti útja volt – és ott kocsikáztak fel s alá. Egyrészt a szegények előtt kellett felvágni, másrészt pedig a többi nemesnek kellett megmutatni, hogy “te sehol sem vagy, komám, hozzám képest!”.

Ha ezt az attitűdöt nézzük, akkor nem nehéz kitalálni, hogy idővel a kocsik is egyre díszesebbek lettek. Megjelentek a faberakások, díszítve mindezt arannyal, ezüsttel, néha konkrétan kisebb szobrokkal. A kocsik dekorációja és mérete mind fontos szempont volt ennek a fura megmérettetésnek a során. Mikor a kocsikat már szinte lehetetlen volt tovább cifrázni, jöttek a lovak… Ki tudott a kocsija elé több lovat befogni? Micsoda telivérek húzták a puccos “carrozzo”-t? Nem volt mindegy! Így egyes esetekben a normál kettő vagy max. négylovas kocsik elé volt, hogy tíz lovat fogtak be – szinte biztos vagyok benne, hogy a látvány egy idő után már inkább szórakoztatta, mint bántotta a szegény néprétegeket, látva a feltűnés miatti szó szerinti vergődést.

La gara alla carrozza piú grossa dei nobili napoletani – Forrás: FB storiedinapoli

A városvezetés egy idő után ráunt a nemesek egyre ízléstelenebbnek ható szórakozására és 1728-ban megtiltotta a túl díszes kocsik és a négynél több ló befogását számukra. (Kicsit ez Velence gondoláinak sztorijára hajaz, csak egy-két századdal később.)

A tiltás természetesen nem csak egy gesztus volt: az azt megszegőket igen súlyosan megbüntették.

Persze, így is volt olyan magamutogató nemes, mégpedig Stigliano hercege, aki a teljes istállóját, húsz lovat fogatott a kocsija elé, és mindegyiknek a nyakába kötött egy erszényt, benne a büntetés összegével – és így páváskodott a nápolyi korzón, megmutatva, hogy ő megállíthatatlan.

Hát, hogy megérte-e, ki tudja? Ha ettől jobb volt neki… – de végül is máig emlegetik (még én is), így valamit ezzel mégiscsak elért.