Toscana

Matera

Uffizi

Le Alpi

Napoli

Pasta italiana

Venezia

Roma

Toscana

Sajt, szalámi és az emigráció

Ma egy szuper különleges téma jön – az emigrációé, de nem a mostanában megszokott köntösben.

Már honlapunk cikkeiben is többször emítettük, hogy mindkét világháború idején nagyon nagy arányú kivándorlás jellemezte az olasz társadalmat, amely elsősorban az Egyesült Államok, részben pedig Dél-Amerika felé irányult.

Az elszegényedő rétegek könnyebb megélhetést szerettek volna, a nők pedig az emancipáció miatt (is) vágtak neki ennek a különösen hosszú útnak, át az óceánon.

Egy ilyen vállalkozáshoz persze nagyon nagy bátorság és elszántság kellett, de az ellehetetlenülő olaszországi helyzet és a jobb élet reményében sokan hoztak ilyen nagy áldozatot.

Akik a távoli kontinens felé igyekeztek, nem győzték magukkal vinni az otthon ízeit a már kint élő rokonoknak, barátoknak – hisz tudjuk, hogy az étkezések, mint a családi élet legemblematikusabb összetartó erői mekkora jelentőséggel bírtak az olaszok, de a már kivándorolt olaszok körében is.

Így került a csomagba sajt, húskészítmény, száraztészta, olívaolaj – szinte minden olyan tipikusan olasz étel, amelyek nélkül az itáliai konyha létezni sem tudna.

A kinn élők pedig kitörő örömmel fogadták a hazai ízeket, melyek elképesztő mértékű nosztalgiát ébresztettek bennük az otthon iránt.

Ám az amerikai hatóságok a hatalmas számú bevándorlót látva aggódni kezdek: nehogy valaki a nem megfelelő higiéniai viszonyok vagy egyéb tényezők miatt a személyes holmijával olyan parazitákat vigyen be az amerikai államokba, amelyek esetleg ott valamilyen járványt okozhatnak. Így került a tiltólistára a sertéshús és minden abból készült termék. Ennyit tehát a behurcolható szalámikról, kolbászokról, amelyek a legfinomabb ízeket csempészték az asztalra.

Csempészték, bizony! De hogyan is?

A tiltás kijátszására az olaszoknak nem kellett sokat ötletelni, hamar meglett a megoldás. A főként calabriai irányból induló kivándorlók ugyanis (okosba’, ahogy a magyarok is tették volna) kieszeltek valami fenomenálisat.

Mivel a tejtermékekkel az amerikai hatóságoknak semmi baja nem volt, fogták hát az előzőleg már megérlelt szárazkolbászkákat vagy szalámikat, és a messze földön híres ‘caciocavallo’ nevű sajtjukba “csomagolták”.

Caciocavallo dell’emigrante – Forrás: caseificiostarace.it

A készülő, még nem teljesen megérlelt sajtot a kész, érett szalámi köré formázták, végeit lezárva pedig folytatták a sajt további érlelési folyamatát, mintha mi sem történt volna. A 2-12 hónap hosszan érlelt sajtok belsejében pedig ott lapult a legfinomabb olasz szalámi, az érlelés hosszától függően édeskésebb, vagy pikánsabb ízekkel csábítva a kóstolni vágyókat. Nem véletlenül nevezték ezt a terméket az emigránsok sajtjának (caciocavallo dell’emmigrante). Szinte magyar fineszt érzünk ebben a megoldásban, nem?

Caciocavallo – Forrás: culinarybackstreet.com

A hagyományt egyébként Cilentóban például máig őrzik, a termék létezik és népszerű is – érdemes tehát egy déli utazás alkalmával megkóstolni, ki ne hagyják!

A finom szalámis sajtot ma egy családi vállalkozás készíti, akik lassan 50 éve formázzák  a trükkös sajtokat, megtartva a termék nevét és őrizve a sztorit, amit mögötte van.

Caciocavallo di tartufo – Forrás: caseificiostarace.it

Még egy érdekességet emelnénk ki, ha már ennél a kivándorlásos témánál tartunk: vajon Önök tudták-e, hogy ma Argentínában mintegy 25 millió olasz származású ember él, akik az ország kb. 62%-át teszik ki? Ugye, hogy ilyen számok mellett már egészen jól látható, az olaszok kivándorlási hajlandósága milyen méreteket is ölthetett valójában! A telex.hu cikkéből idézve álljon itt még egyszer, mik voltak a legfontosabb okok, amik ehhez az elképesztően nagy arányú kivándorláshoz vezettek:

Itália egyesítése és az olasz állam 1860-as létrejötte után az ország elég sokáig válságról válságra bukdácsolt, demográfiai robbanás szaladt bele a munkanélküliségbe, és ehhez még jöttek háborúk, gazdasági krízisek, a szőlőtermesztést padlóra küldő filoxéra, kolerajárványok, az északi és déli tartományok közti feszültségek. Ezek pedig mind arrafelé tolták az olaszokat, hogy az óceán túloldalán próbáljanak szerencsét gazdasági migránsként. A korabeli adatok szerint 1876 és 1926 között 8,9 millió olasz vándorolt ki Amerikába.

Ha könyv formájában szeretnének többet megtudni erről az érdekes, kivándorlós periódusról, ami az olaszok életét a 19. század végén, de a 20. század első felében is jellemezte, akkor pedig Edmondo de Amicis: Sull’oceano című könyvét ajánljuk a figyelmükbe, ami épp ezzel a rendkívül érdekes témával foglalkozik – egy 1889-ben publikált regény formájában.

Edmondo De Amicis: Sull’oceao – Forrás: ibs.it