Le Alpi

Napoli

Pasta italiana

Venezia

Roma

Toscana

Reneszánsz házasság

Ma megint egy könnyedebb téma felé kalandozunk, amennyiben a házasságot annak lehet nevezni… 

A középkort követően sem a nagy szerelmekről szólt a családi kapcsolatok alakulása Európában. Ahogy a korábbi időszakokban ez megszokott volt, a hatalmas családi vagyonok egyben tartása minden valamire való nemes és földesúr elemi érdeke volt, így nem csoda, hogy a szerelem épp az utolsó szempont volt akkor, amikor a szülők a házasulandó felek kilétéről döntöttek. Nem mellesleg, ahogy azt a filmekből, sorozatokból is jól tudjuk, kitűnő módja volt két család közötti viszály rendezésének, ha – mai szemmel nézve – feláldozták egy házasságban a fiatalok boldogságát.

Ennek ellenére a felvilágosodottabb kor új szokásokat is hozott. A hölgyek elkezdtek egyre inkább a kor divatjának megfelelően öltözni, s próbáltak olvasottak lenni nem csak vallási, de szekuláris ismeretek tekintetében is. Ez a korábbi időszakokban elképzelhetetlennek számított.

Változott eleve  a nőideál is, hiszen ahogyan azt egyik korábbi cikkünkben láthattuk, Baldassar Castiglione még könyvet is írt arról, hogy hogyan is kell viselkednie, milyennek is kell lennie a reneszánsz hölgyének, asszonyának. S talán ebben a korban először tekintették fontosnak a nő szerepét abban, hogy a férfiak is új ismereteket gyűjtöttek. Lássunk egy idézetet a könyvből (Il cortigiano):

“Nem látja Kegyed, hogy a nők elismerésének áhítása az indító oka majdnem minden bájos és kellemes szokásnak? Könnyedén táncolni nem azért tanul-e meg a lovag, hogy a hölgyek tetszését elnyerje? Ki írna verseket, legalábbis olasz nyelven, hacsak nem azért, hogy kifejezze azokat az érzelmeket, melyeket a nők benne ébresztenek? Képzelje csak, mennyi nemes költemény hiányoznék a görög és latin irodalomból, ha a költők nem becsülték volna nagyra a nőket! […]”

Paolo Veronese – Kánai menyegző (1523)

Persze, ezek a fennkölt sorok az arisztokrata közegre vonatkoztak, alacsonyabb sorban sem volt viszont egyszerűbb és szerelemmel telibb a házasság intézménye. Természetesen ebben az időszakban a férfiak sokkal nagyobb szabadsággal rendelkeztek, így számukra a házasság nem egyetlen asszony felé tett hűségeskü volt, míg visszafelé nyilván ez nem lehetett kérdéses.

Firenzében a XV. században a nemesi családok szinte sportot űztek a fényűző menyegzőkből. Nem volt olyan család, akit ne ragadott volna el a hév, ha a gazdagságot, a vagyont, a presztízst fitogtatni lehetett. Talján barátaink olyan versenyszerűen folytatták ezt a tevékenységet, hogy 1460-ban még törvényt is hoztak arról, hogy hogyan fogják vissza magukat a pénzszórástól ezek a famíliák, hiszen az már szó szerint a közerkölcsöt sértő méreteket öltött.

A nemesi lányok hozományát ún. házassági komódok tartalmazták, amelyeket a reneszánsz idején elképesztő díszítettséggel készítettek a jeles alkalomra. Ki tudta, hogy még Uccello és Botticelli is vállalt komód-dekorációt? Bizony, így volt, olyannyira, hogy a nagy mesterek – akik nyilván akkor még azért nem a legelismertebbek közé tartoztak – varázslatos történelmi jelenetekkel díszítették fel a megrendelt bútordarabot, amelyet aztán esküvői menet vitt a leendő feleség új házához. Hogy miért épp történelmi, akár csatajelenetek kerültek a komódokra? Ki tudja ma már? A komoly harcot a megszerzett hölgyért hivatottak jelképezni talán? Bennünk felmerült, hogy esetleg a házasság nehézségeit vetíthette előre. Abból meg volt elég, hiszen a feleség sosem lehetett okosabb az uránál – papíron… Egyébként nyilván úgy, ahogy ma is, a nők képesek (voltak) a fél világot elirányítani egy pontosan elhelyezett mosoly mögül.

Miközben kimondott tény volt, hogy a feleség státusza és jogai egy gyerekével voltak azonosak, a férj így verhette, büntethette sőt házasságtörés esetén meg is ölhette. Visszafelé azonban, ha egy házasságot például a férj impotenciája miatt nem tudtak elhálni, a feleségnek joga volt a váláshoz. Azonban ennek bizonyítása olyan megalázó procedúrát jelentett a feleség számára is, hogy általában ehhez nemigen folyamodtak.

Ugyanakkor a feleség számára (és persze a férj számára is) fontos volt, hogy ne csak vagyonilag, de küllemben is megfeleljen az új asszony a férj elvárásainak. Így nem csoda, hogy már a reneszánsz kor asszonya is képes volt szörnyűbbnél szörnyűbb eszközökkel és módokon kínoznia saját testét, hogy még szebbnek látsszék.

Ennek mentén nem szabad hát meglepődnünk, hogy az epilálás, mint szépészeti “beavatkozás” a reneszánszban sem volt ismeretlen. (Persze, tudjuk jól, hogy már Egyiptomban is bevett gyakorlat volt.) Minket inkább az összetevők késztettek megállásra, mert elég szemöldökráncolós keverékeket voltak képesek magukra kenni a hölgyek a szent cél érdekében. Hogy miket tartalmazhattak ezek a fura kotyvalékok: Bologna környékén macskaürülék és ecet kombinációjára esküdtek. Máshol a sertésszalonna-mustár-boróka-víz elegy volt a tuti tipp. Ezeket persze hamar le kellett mosni, ha égetni kezdte a bőrt, mert különben az is indult lefelé a szőrrel együtt. Ma már kifinomultabb módszerekkel tartjuk rettegésben a szőrtüszőket, az indokok viszont a régiek. Van, ami sosem változik, igaz?

Kis kitekintőnkkel még nem búcsúzunk a renenszánsztól korántsem, hiszen számtalan művészeti téma vár felfedezésre. S ha fenti cikk alapján nőként nem is lettünk volna túl boldogok a reneszánsz idején, műkedvelőként biztosan megtaláltuk volna számításainkat. Ezzel – reméljük – sokan egyetértenek.