Le Alpi

Napoli

Pasta italiana

Venezia

Roma

Toscana

Egy híres firenzei portré

Sienai kalandjaink után ma visszakanyarodunk a reneszánsz fellegvárába, Firenzébe – segítségül hívva egy Bronzino-festményt.

Több internetes portál is megemlíti, hogy a reneszánsz egyik igazi love story-ja I. Cosimo de Medici és Toledói Eleonóra házassága volt. Azt mondják, hogy a Medici-sarj, még mielőtt a hercegi címmel a család és a város élére került, egy nápolyi útja során az ottani udvarban találkozott a regnáló uralkodó lányaival, akik közül rögtön Eleonórán akadt meg a szeme. Amikor elérkezett a nősülés ideje, visszatért Nápolyba, hogy megkérje a toledói família kisebbik lányának kezét. A nápolyi uralkodó az elsőszülött lányát próbálta kiházasítani, így még nagyobb hozományt is ígért, ám Cosimo hajthatatlan maradt, csak Eleonórát tudta elképzelni maga mellett.

A frigy 1539-ben megköttetett, és azt mondják, bár Cosimo a korabeli szokások szerint rengeteg szeretőt tarthatott volna, soha nem csalta meg a feleségét. Sok ideje sem lett volna rá, mondhatjuk viccesen, hiszen 11 gyermekük született az évek során.
Sokan a firenzeiek közül úgy tartották, Eleonóra szigorú, merev szabályok szerint élt, amelyet a spanyol udvari etikettel hozott magával. Még olaszul* sem tanult meg soha igazán. Mások azt tartották, hogy semmi mást nem tesz, mint a család vidéki birtokain múlatja az időt.
Azonban akik igazán látták őt, mint nőt, társat és anyát, jól tudták, hogy amikor szükség volt rá, a Medici-birodalom élére állt férje távollétében, a család ügyeit nehézségek nélkül igazgatta, s egyébként is férje egyik legmegbízhatóbb tanácsadója volt politikai és gazdasági kérdésekben egyaránt.

A firenzeiek, amikor érdemeit elismerték, tudták, hogy a városnak sokat jelentett az a hozomány is, amit magával hozott, s nem kisebb érdem volt a sok gyermek, akik közül az első kettő mindjárt fiúörököst adott a családnak – ráadásul egy olyan időben, amikor a család fennmaradása kritikus fontosságú volt.

Bronzino – Eleonora di Toledo col figlio Giovanni
Forrás: wikipedia

A festmény pedig, amelyen megcsodálhatjuk a fent említett hölgyet, másodszülött fia, Giovanni társaságában, egy Bronzino-festmény. A művész egyébként a Medici-dinasztia udvari festője volt, így számos Medici-portré fűződik a nevéhez.

Az említett festményen fura lehet, hogy a két alak nem néz egymásra, szinte mereven, szenvtelenül állnak modellt, és a szeretet, melegség legkisebb szikrája sem fedezhető fel közöttük. Érdekes, hogy nemességében és emelkedettségében hasonlítják a sok festőnél előforduló, legkedveltebb témához, Szűz Mária és a kis Jézus számtalan ábrázolásához, ám ott sok esetben a melegség, a kötődés látható(bb), mint ennél a Bronzino-alkotásnál.

A szigorú arcot Eleonóra esetében párhuzamba állítják a spanyol etikett szigorú elveivel. Ruhájának gazdagsága, túldíszítettsége, az ékszerek jelentősége mind-mind a jólétre utalnak. Úgy hírlik, hogy Eleonóra öve egyenesen Benvenuto Cellini munkája, akiről tudjuk, hogy a firenzei aranyművesek között igen előkelő helyen tartották számon, habár szobrászként, képzőművészként is igen szépen állta meg a helyét a reneszánsz idején.
Giovanni esetében a kis kerek arc, nyílt tekintet pedig szintén a jólétre, s a kicsattanó egészségre reflektál. A kék háttér a maga világos mivoltával szinte glóriát von Eleonóra feje köré.

Milyen érdekes, hogy bár alapvetően nem mond el sokat maga a kép Eleonóráról, de ha néhány, fent említett apró részletet ismerünk az életéből, máris láthatjuk, hogy mindenféle szempontból nagy jelentőségű tagja volt a Medici-családnak. Szobáin végigvonulva a Palazzo Vecchio termeiben még inkább közel érezhetjük magunkhoz ezt a nem mindennapi nőt, akit egyébként az első öntudatos, intelligens, modern nők közé sorol a történelem.

*S hogy Eleonóra nem tanult meg olaszul, azért csillagoztuk meg, mert jól tudjuk, az 1500-as években a mai értelemben vett standard olasz nyelv még nem létezett – ugye hallottuk már számtalan forrásból, hogy az az 1800-as évek végén született meg; igaz, hogy a épp a (dante-i) firenzei beszélt nyelvhez idomulva.